A festőművész, akinek csak az Antarktiszon nincs képe – Fekete Zsolttal beszélgettünk
– A szinte szabályszerűen, Kiskunfélegyházán hétévente rendezett kiállításaid állandó szereplője Rosta Ferenc alpolgármester, aki egykor tanárod volt. Van-e szerepe abban, hogy később ezt a hivatást választottad?
– Egyértelműen igen. Abban az évfolyamban, ahová jártam nagyon jó rajzolók voltak, akiket ő kiszűrte. Rajzainkat kiállította, külön foglalkozott velünk. Nekem kiváltságom volt rajzóráin, azt csináltam, amit akartam, hiszen úgyis tudta, hogy rajzolok. Így telt el a gimnáziumi négy év, majd a főiskola is.
– Mikor kezdődött a rajz iránti szenvedélyed?
– Ötéves koromban kezdtem el, amikor a körkörös firkát lerúgtam és onnantól kezdve meséket rajzoltam magamnak. Nyulakat, oroszlánokat, tankokat, puskákat. A Rosta úr által a kiállításon megfogalmazott magánmitológiámat akkor kezdtem el. A mese megmaradt, hiszen vallom, hogy mesélni kell. Szinte mindig csak vidámat, véleményem szerint a szomorúságnak nincs helye a vásznon. Ha véletlen mégis így érzek, azt nem akarom képben megmutatni. Szerintem az ember saját kínját ne fesse meg! Ezekben a munkákban nem kell mindig mély tartalmat keresni: szórakoztassanak a színei, a vonalvezetése, a harmóniája, a lendülete! Csak élvezzék!
– Hogyan látod az utánpótlást?
– Nincs utánpótlás. Évente részt veszek a festőknek szervezett karácsonyi összejöveteleken, ahol kezdetben 90 művész jelent meg, ma pedig jó, ha harmincan vagyunk. Kifutott egy generáció, a fiatalok sajnos nem jönnek.
– Mi lehet ennek az oka?
– Rengeteg időbe telik, amíg az ember eljut egy olyan szintre, hogy csak ezzel foglalkozzon. Ez gyorsan nem működik. Ha mögötted van 10 év, amely alatt rajzoltál, még akkor is törvényszerű, hogy festővé válásig öt sikertelen esztendő következik, amely alatt a technikát elsajátítod, és ideális esetben megtalálod a saját stílusodat. Mindez alatt egy dologra nem szabad adni: a szakmabeli véleményére. Kívülálló tud adni hasznos tanácsot, de a szakmabelinek más motivációi is vannak. Ő saját megközelítését tartja jónak, saját nézőpontját próbálja elfogadtatni. Erre a főiskolán jöttem rá, ennek értelmében én sem adok ma már másnak tanácsot. A saját arculat kialakítása nagyon nehéz. Sok száz vagy ezer kép kell hozzá, amelyek közül egyiknek sem szabad máséra hasonlítani. Ki kell gyakorolni, az időt nem lehet belőle megspórolni. Ez a mese, amit sok-sok éve mesélek, ahhoz nemcsak a formavilág tartozik, hanem a technika is. A hajóim, amiket ábrázolok, felismerhetők, ahogyan én is be tudom azonosítani a művészt a hajóábrázolásai által. Ehhez viszont a technikát is mellé kellett tennem. Folyamatosan fejlesztek, tartom a lépést az újdonságokkal.
– Mesélj kicsit a kiállításról!
– Körülbelül 7 év, mire egy téma felépül, ez a magyarázata annak, hogy hétévente van Kiskunfélegyházán kiállításom. Mindig itt futtatom ki, de ilyenkor már a fejemben van az új vonal. Amikor érzem, hogy ez már nagyon rutin, akkor kell kitalálni valami újat. A saját megközelítésem szerint alkotni, számomra nem nehéz. Ha valamit le kellene másolnom, az több fejtörést okozna. A kiállítás képei javarészt idei alkotások, amelyek erre a tárlatra készültek. A rajzok hosszabb időt vesznek igénybe, de a festmények elkészülnek gyakran egy este alatt. Vegyes technikával dolgozom, az akril, az olaj is megjelenik a rajzokon is. Megszületik egy időtálló alkotás, ami több száz évig is megőrizheti minőségét. Emiatt nem papírra, hanem HDF lemezre teszem az alkotásokat.
– Milyen mesterek hatottak rád?
– Sok ember van, akit szeretek és becsülök, tisztelem a dolgait, de az alkotásaimra nem hatnak. Más festők képeit megnézem, de ki is próbálom zárni a hatást, hogy ne tűnjön semmi utánzásnak. A mestereim közül kiemelném Dér Istvánt, aki főiskolai festéstechnika tanárom volt, és akinek a tanácsai a mai napig a fülembe csengenek. Azt mondta, hogy bár tanárom, mégis azt kéri, hogy nehogy azt próbáljam, amit ő csinál. Nehéz rátalálni a jól felismerhető, karakteres saját arculatra. Ez nem is sikerül sokaknak. Fontos, hogy ne kövessek mást és ne hagyjam, hogy hasson rám ilyen módon. Ha feladat van, akkor ötletet természetesen merítek, de ennyi.
– Kiskunfélegyházán élsz, ahol saját műtermedben dolgozol.
– Mindig Kiskunfélegyházán éltem és nem is vágytam soha máshová. A műtermet inkább műhelynek, vagy játszószobának mondanám, ahol dolgozom. Sok-sok éven keresztül este és éjszaka festettem, ma már úgy vagyok vele, ha valamilyen nagyon sürgős munka van, akkor alkotok délelőtt. Ha sürgős, de nem annyira, akkor ebéd után fogok hozzá, ha pedig átlagos napom van, akkor délután öt óra körül kezdek hozzá. Korábban hajnalig, ma már éjjel 11 óra, éjfél körül befejezem az adott napi munkát. Mindig szól valami közben, televízió vagy rádió, nem zavar, tudok többfelé figyelni. Az iskolában is így volt, miközben rajzolgattam órán, akkor is tudtam, hogy hol tartanak az anyaggal.
– Mindig elégedett vagy a végeredménnyel?
– Addig csinálom, amíg az leszek. Ha valami nem sikerül, azt már a negyedénél látom, akkor azt kidobom. Ilyenkor vagy az ötlet nem volt jó, vagy nem úgy alakul, ahogyan szeretném. Nagyon ritkán fordul elő, de az már az elején látható. Érdekes, mert előre nem látom, hogy mi lesz a végeredmény. Előfordul olyan is, hogy nem az születik meg, amit először gondoltam és az eredménye mégis jó.
– 30 éve volt az első önálló kiállításod Kiskunfélegyházán, azóta a világ számos országában megismerhették a képeidet.
– Így van, de nem volt olyan sok önálló kiállításom. Anyagban és helyileg is nehéz megvalósítani. A covid nagyon sok mindent megváltoztatott itt is. Világrendezvények szűntek meg és sok galéria sem nyitott ki újra. Az online világ ide is begyűrűzött, a képeket világhálón terjesztik, a festők célja, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg alkotásaikat. Megismerik, kedvelik, majd ezek után rákeresnek a művészre. Nem jelenteném ki, hogy ez rossz vagy jó, egész egyszerűen ezzel ma már együtt kell élni. A közvetlen kapcsolatoknak szépen lassan lefelé alkonyodik. Ettől függetlenül a mai napig folyamatosan dolgozom galériáknak, ahol a rajzokért szinte sorban állnak.
– Van-e arról információd, hogy képeid hol találhatók meg a világban?
– A művek új tulajdonosait nem követem nyomon, de arról van tudomásom, hogy egyedül az Antarktiszon nincs képem. (nevet) Magyarországon kívül képeim legnagyobb vásárlója Oroszország. A közönséggel való kapcsolat a galéria dolga. Nagyon kedves szavakat kapok a kiállításokon, találkozom interneten külföldi megosztásokkal a képeimről, ezek nagyon jól esnek, de a közvetlen kapcsolatra nem vágyom. Elérhetőségeimet ezért is nagyon diszkréten kezelem.
– Milyen terveid vannak a jövőt illetően?
– Öt év múlva tervezem a következő kiskunfélegyházi kiállítást, ami úgy vélem, az utolsó lesz. Természetesen az alkotást nem hagyom abba. Itt láthatja majd a közönség az első képemet, amit öt évesen alkottam, és a tárlat utolsó képét, amit terveim szerint 65 évesen készítek el. Így az első és az utolsó alkotás között 60 év különbség lesz és láthatják az érdeklődők, hogy honnan indultam és hová jutottam.
– A Jóisten a tenyerén hordoz.
– Igen, szó szerint. Boldog házasságban élek, három felnőtt gyermekem van. Azt csinálom, amit szeretek és abból élek, ami a hobbim. Nem kell mással foglalkoznom, nincs főnököm, nincs munkaidőm. A világ legjobb munkája az enyém!
Z.A.
