Múzeumi fotógyűjtemény az interneten
Fontos hagyatékok tűntek el nyomtalanul, miközben az utódok meglehetősen átlagos képanyagok fennmaradásáért harcoltak szívósan, alkalmanként a muzeológus számára terhesen.
A gyűjteményekbe kerülő képek besorolása is gondot okozott: a hagyatékok maradjanak együtt történeti, helytörténeti, családtörténeti vagy képi jelentőségük okán, vagy szerencsésebb a nevezetes képeket kiemelni, a többire, az "átlagra" pedig szitáljon a múzeum pora?
A digitális fotó áttörése alapvetően új helyzetet teremtett az elmúlt évtizedben, amit muzeológus a napi gyakorlatában érzékel. Milyen felbontású képet készíttessen, mit szkenneltessen, hol tárolja az eredményt, kinek milyen hozzáférést biztosítson, és az is gyakran felmerül, hogy mit jelent az ilyen képek esetén a "biztonság"? Egy vonatkozásban azonban mindenesetre "pozitív" fordulat állt be. A régi, papíralapú képek száma immár nem növekszik exponenciálisan, beláthatatlanul, mint korábban, hanem csökkenni kezdett. S ezzel az idő megrostálta családi archívumok szerepe növekedni látszik. Az az idősebb muzeológus, aki mondjuk a hatvanas-hetvenes években lépett pályára, drámai módon éli át, hogy az ő életútjának nagyobbik része hogyan válik a szeme előtt történelemmé, méghozzá meglehetősen nehezen értelmezhető, távoli történelemmé a fiatalabbak, így ifjú kollégái számára is. Nemcsak az evidens tárgyi értékkel rendelkező 19. századi fényképek lettek archiválandó objektumokká, hanem egyre sürgetőbben a sorozatban készült FŐFOTÓ-nagyítások, a kifakuló színes ORWO képek és házi laborálású szürkécske kópiák is.
Kattints és gyűjts!
Ahogyan a Kádár-korban a családi emlékezettel foglalkozni egyfajta csendes ellenállást jelentett a "múltat végképp eltöröljük" politikai akarattal szemben, úgy ma hasonló kihívással néz szembe a társadalomtörténész és a muzeológus, hisz a közelmúlt elsősorban politikai tételeket alátámasztó adatként fontos, míg saját értékeivel, mondjuk a hetvenes évek hétköznapjaival foglalkozni igen kevesek számára érdekes csupán.
A fotótechnika, a történelemfelfogás új helyzete, az új múzeumi stratégiák új módszereket kívánnak ezen hatalmas emlékanyag, a privát fényképek és archívumok, a személyes és családi emlékezet kezelése számára.
Így merült fel a fotomemoria.eu projekt néhány fiatal - eredetileg a miskolci Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszéken végzett - kutatóban, akik egyéni kutatásaikban vagy munkahelyükön hasonló törekvések kezdeményezői.
Ángyán Katalin, Bán Dávid, Bogdán Melinda, Danó Orsolya és Mihalkó Viktória jegyezte azt a felnőttoktatási Grundtvig-pályázatot, amelyet azután a Budapesti Történeti Múzeum és a miskolci Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért segítségével sikerült 2007-ben elindítani. A pályázat feltételei között szerepelt - szerencsére -, hogy kötelező több külföldi partnerrel az együttműködés.
Így került képbe Nagy-Britanniából a Kelet-Lothian Múzeumi Szolgálat és a Compton Verney helytörténeti múzeum, Olaszországból a bolognai Amitié alapítvány, a római Archivio della Memoria kutatóhely és a nevezetes firenzei Alinari fotótár. A külföldi partnerekkel való intenzív együttműködés meglehetősen kiszélesítette a programban résztvevő magyar kutatók horizontját, de izgalmas kihívás elé állította az angol és olasz résztvevőket is.
Közösségi oldal vagy raktár?
A fotomemoria.eu projekt célja olyan új módszerek kidolgozása volt, amelyek révén önkéntesek, felkészült fotógyűjtők kapcsolódhatnak be egy lazán, hálózatszerűen, a net segítségével épülő, s a családi emlékezetet megőrző, közzétevő mozgalomba.
A tervezéskor a fiatal kutatóknak jó néhány szempontot végig kellett gondolniuk. Intézményt kívánnak-e létrehozni, vagy szabad kezdeményezést? Vajon az a cél, hogy legyen egy hely, raktárakkal és kutatótermekkel, ahol egybegyűlnek a képanyagok, leltározásra kerülnek a dokumentumok, s mindez valamiféle alternatív levéltárként működik a közemlékezet mellett a magánemlékezet számára? Hogyan finanszírozható a gyűjteménygyarapítás - és egyáltalán, mi az érték, mi alapján alakítható ki egy-egy felajánlott hagyaték ára? S ha sikeres a kezdeményezés, ki fizeti majd a muzeológusok bérét és az infrastrukturális költségeket: azaz a köznek milyen mértékben fontos a véletlenszerűen megőrződő "magán"? Kinek lesz fontos a felhalmozott anyag, ki fog ebben a gyűjteményben kutatni és milyen célból? Archívumba kerülésével a családi gyűjtemények intimitása nyilvánossá válik bárki számára? Milyen személyiségi és szerzői jogi megkötéseket kell megfogalmazni és betartatni?
Ám legalább ugyanennyi kérdés bukkan föl a nyitott szerveződés esetén is. Képzeljünk el egy olyan szabad netes felületet, mint az iwiw, amely azonban nem a jelen, hanem a múlt kapcsolathálójának szövögetésére vállalkozik. Előveszek a cipősdobozból egy fotót valamely vidám gimnáziumi kirándulásról vagy vállalati buliról, a neten közzéteszem, valaki felismeri az egyik szereplőt, mondjuk a nagybátyját, s a képemhez kapcsolja rokonának karácsonyi fotóját vagy érettségi tablóját. Így a "ki kit ismert", "kivel járt iskolába", "kinek a rokona" hajszálvékony szálakból szövődő, sűrű hálózata kezd láthatóvá válni: s ezáltal a családi legendárium számos korábbi helyzete, döntése, történése talán érthetőbbé, követhetőbbé válik, már elfeledettnek hitt emlékekhez férhetünk hozzá a kollektív memória másik beszögelléséből. Persze az informatikai feladatokon túl az ilyesfajta szerveződés is legalább annyi adatolási, financiális, biztonsági, hitelességbeli és jogi kérdést vet fel, mint a "klasszikus" múzeum vagy levéltár típusú elképzelés.
Összetett képzés
Valójában a fotomemoria.eu korainak tartja a válaszadást ezekre a kérdésekre. A projektben megfogalmazott képzés egyetlen feladatra irányul: a képzést eredményesen befejező önkéntes mit tud tenni a kezébe kerülő dokumentumokkal? Milyen speciális módszerek léteznek a családi reliktumok azonosítására, adatolására, leírására, kontextusba helyezésére? Ennek alapján maga a képzés három panelből állt. Egyfelől rendkívül színvonalas előadások követték egymást a privát fotó történetéről, az elmúlt évszázad társadalom-, tárgy- és szokástörténetéről, a képek archiválásáról (az előadók közül említsük meg Kotics Józsefet, Kovács Idát, Munkácsy Gyulát, Petneki Áront, R. Nagy Józsefet, Sándor Tibort). Másfelől tréningek során az így felvázolt készségek váltak gyakorlattá a programra jelentkezett kéttucatnyi aktív hallgató számára.
Végezetül a program harmadik eleme annak a netes felületnek és adatbázisnak a kialakítása, amelynek feltöltésével, egy-egy családi fotó- és dokumentumtár értő feldolgozásával a hallgatók ezen készségeiket a gyakorlatban is kipróbálhatták - s egyúttal a külföldi partnerek hasonló tevékenysége segítségével a munka európai szintű perspektívái is feltárulhattak. Az adatbázis kialakításában Lux Zoltánnak volt a legnagyobb szerepe, aki az 1956-os Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete korábbi tapasztalatai és működő informatikai háttere alapján hozta létre a családi fotó kezelésére alkalmas felületet.
Azt, hogy az 56-os Intézet támogatóként lépett a program mellé, nem lehet túlértékelni. Az intézet (amelynek érdeklődése mind markánsabban fordul a Kádár-kor mindennapjainak kutatása felé) 2008 novemberében műhelybeszélgetést rendezett, amely a vizuális források jelentőségét próbálta tudatosítani a jelenkutató történészekben. A műhelykonferencia legharcosabb előadója, Gyáni Gábor éles szavakkal mutatott rá, hogy a képek forrásértéke iránti szakmai közöny nagyon hasonlatos ahhoz az ellenérzéshez, amely a - ma már széles körben közkeletűvé vált és egyetemen tanított - oral history módszertanát fogadta két évtizeddel ezelőtt a történészek körében.
Remélhető tehát, hogy a fiatal antropológusok kezdeményezése, a fotomemoria.eu projekt az 56-os Intézet szakmai segítségével idővel a történészek és a muzeológusok által is respektált jelenkutatási módszerré és mozgalommá válik.
Fotó: illusztráció
