Az elfelejthetetlen borzalom
Az ENSZ közgyűlése 2005-ben nyilvánította emléknappá január 27-ét. Világszerte sokféle emlékműsor, tudományos és kulturális program emlékezik meg a deportálások következtében meggyilkolt milliókról. Hogy hányan is haltak meg az Auschwitz-Birkenau beli legnagyobb koncentrációs táborban, eltérnek a vélemények.
Rudolf Höss, Auschwitz egykori parancsnoka németes precizitással vezette könyvelését, későbbi vallomásában 2,5-3 millióban adta meg adva meg a halottak számát. Köztudott azonban az is, hogy a nácik igyekeztek megsemmisíteni az auschwitzi tömeggyilkosság bizonyítékait, így a számadatok is egyre zsugorodtak, egészen addig a népszerű verzióig, miszerint holokausztról szó sem volt, így persze Auschwitzban sem halhatott meg senki. A szovjet és lengyel hatóságok sokkal realisztikusabban 4 millió halottról beszéltek, míg 1983-ban George Wellers francia tudós deportálási dokumentumokat felhasználva 1,613 millióra becsülte az áldozatok számát. Franciszek Piper, aki nagyszabású tanulmányában a vasúti menetrendek adatait vetette össze a deportálások feljegyzéseivel 1,1 millió zsidó halottat, 140-150.000 lengyel áldozatot és 23.000 romát számolt.
A holokausztnak van egy tragikus magyar vonatkozása is, amit egyre szívesebben kozmetikázunk ki. Magyarország emberirtásban is jobban teljesített: a magyar hatóságok sokszor a náciknál is brutálisabban bántak áldozataikkal. Kegyetlenkedéseik még magát Adolf Eichmannt is elképesztették. A holokauszt minden tizedik, Auschwitz–Birkenau minden harmadik halottja magyar volt. Edmund Veesenmayer (1904. november 12. – 1977. december 24.) vezető német közgazdász, magas rangú SS tiszt és a Harmadik Birodalom budapesti diplomatája, így nyilatkozott a zsidó deportálásban nyújtott készséges magyar segítségről a nürnbergi per folyamán.
„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év már »krízisév« volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen – csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”
Ha valakinek, neki igazán volt rálátása, hiszen Magyarország német megszállását, 1944. március 19-ét követően Hitler a Harmadik Birodalom nagykövetének és teljhatalmú magyarországi megbízottjának nevezte ki. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Veesenmayernek minden megszállóerő - például a Gestapo fölött is rendelkezési joga volt, részt vett a magyar értelmiség „átvilágításában”, segítséget nyújtott a nyilas hatalomátvételhez – meggátolva Magyarország kiugrását a második világháborúból.
A második világháborúban megszállt Magyarország ártatlanságát, szentségét szimbolizáló Gábriel arkangyal már ezért is groteszkül hat a művészi szempontból is megkérdőjelezhető értékű Szabadság téri emlékművön. Még többet mond rejtett szimbolikájáról, hogy Ezékiel könyvében konkrétan azért küldték „Gávriel angyalt”, hogy pusztítsa el Jeruzsálemet... Belegondolva abba, hogy 2014 április-májusában az emlékmű ellen tiltakozókat, például holokauszt-túlélő idős Fried Alízt, az '56-os halálraítélt Mécs Imrét, meg több más, élvonalbeli magyar értelmiségit, pl. Lovas Zoltánt, Magyar Fruzsinát stb., meghurcolta a hatóság, biztosan állíthatjuk, hogy a 70 évvel ezelőtti Auschwitz még nem ért véget. Főleg Magyarországon nem.
