Kinek a szégyene?
Tegyük a szívünkre a kezünket: sokszor megyünk el a kukában turkáló emberek mellett, de valamiért nem akarunk róluk tudomást venni.
Szégyenük a mi szégyenünk (is). Aki pedig segítő kezet nyújt feléjük, mondhatni, bátor ember. De csak az első lépést nehéz megtenni…
Így volt ezzel Gál Zita kecskeméti újságíró is. Abban a pillanatban, hogy odalépett a szemétben „kincset” kereső cigányasszonyhoz, gyökeresen megváltozott az ő élete is. Beszédbe elegyedtek, közben kirajzolódott egy ember sorsa. Elhagyta alkoholista férjét, gyerekeit a nővére neveli. Fűtetlen putrija üresen tátong, szakadt ruhákban jár, élelmet nem tud venni magának. Zita számára nem volt kétséges, hogy segítenie kell. Először használt ruhákat adott az asszonynak, majd bútorokat szerzett neki.
Szinte a nulláról kezdte felépíteni az életét. S amikor már el lehetett engedni a kezét, kiderült: a szomszédban is volna valaki, aki támaszra szorul…
- Híre ment a történteknek, s hogy a szegények bátran fordulhatnak hozzám - meséli Gál Zita, a háromgyerekes anyuka. Eleinte mindent saját erőforrásból oldottam meg, de sokáig így nyilvánvalóan nem lehet folytatni. Ám mindig jött az újabb lélekemelő összefogás, ami erőt adott a további lépésekhez. Például az, mikor egy hetényegyházi tanyán embertelen körülmények között élő családnak segítettünk, ahol a gyerekeket el akarta venni a gyámhatóság. Három napunk volt rá, hogy megváltoztassuk a helyzetet. Posztot írtam a legnagyobb közösségi oldalra, ami valóságos lavinát indított el. Megállás nélkül csörgött a telefonom, rengeteg felajánlás érkezett. Megtelt a garázsunk, majd az előszobánk. Szinte minden került, amire szükség volt. Már csak az étkezőgarnitúra hiányzott, aztán valaki megvette azt is egy internetes aukción. Egy nap alatt lakhatóvá tettük a házat! El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor megtudtam: nem szakítják szét a családot…
Az örömmel arányosan nőtt a lelki teher is. Nem lehetett többé egyes szám első személyben beszélni. Egyik pillanatról a másikra szerveződött a Kecskeméti Mélyszegényekért elnevezésű csoport a világhálón, rövid időn belül ezerötszáznál is többen csatlakoztak. Sorra jelentkeztek az önkéntesek - köztük nyugdíjas védőnő, családsegítő, ápolónő -, mára már ötvenen dolgoznak.
Raktárhelyiséget kellett keresni az otthon őrzött ruhakupacoknak, segítőre volt szükség a kapcsolattartásban és a levelezésben.
Négy hónap alatt százharminc család sorsát fordították meg: valaki csak egyetlen pár cipőre tartott igényt, másnak lakást szereztek és megszervezték a költöztetését, de az is előfordult, hogy egy depressziós embert kísértek kezelésre.
- Óriási a bizalom irántunk. Követhető módon adományozunk, minden akciót fényképekkel dokumentálunk és mások számára is hozzáférhetővé teszünk. Ma már hivatalos formában működünk, missziónkat Védőháló Karitatív Egyesület néven folytatjuk, a helyi pártok képviselőivel és a történelmi egyházak vezetőivel karöltve. A város vezetése is felismerte munkánk jelentőségét és támogat bennünket. Kecskemét központjában adományboltot nyitunk, ahol jelképes összegért értékesítjük majd a raktárunkban felhalmozódó minőségi használt ruhákat, bútorokat, műszaki cikkeket, babafelszereléseket, játékokat. Aki itt vásárol, az egyesületet támogatja. A rászorulóknak utalványt adunk, maguk választhatják ki, mire van szükségük - ez hasznosabb, mintha telepakolt nejlonzsákokat vinnénk nekik - meséli Gál Zita.
Szinte hihetetlen, hogy Kecskemét környékén létezik olyan lakás, ahol az egyik szobában tizenketten nyomorognak, a másikban meg malacokat nevelnek. Náluk ez „természetes”, mint a szeretet is, ami összetartja a családot. Magyarországon a szegénység sokkal mélyebb, mint gondolnánk, ezt a hírös város önkéntesei a tapasztalataik alapján megerősíthetik. Kezdetben szinte sokkot kaptak egy-egy helyszíni szemle után, ma inkább a tehetetlenség dühíti őket.
Megfogadták: a szegények előtt soha nem sírnak - majd otthon, ahol senki sem látja…
Fotó: illusztráció
