„Szerelmem, Erdély”
Képgaléria
– Hogyan találkozott Erdéllyel, az ottani magyar irodalommal, Wass Alberttel?
– Együtt forgattuk Erdélyben Koltai Gáborral – aki ezt az előadást is rendezte – Az adjátok vissza a hegyeimet című filmet, ami érdekes átmenet a dokumentumfilm és a játékfilm között. Amikor kint laktunk, akkor tapasztaltam valami olyasmit az ott élő és jogaikban jócskán megfosztott emberekkel kapcsolatban, amit itt, Magyarországon hiányoltam: tudnak boldogok lenni, tudnak a szinte semminek is örülni. Boldogok attól, ha süt a nap, nyílik a virág a kertjükben, ha valaki rájuk köszön. Amikor visszajöttem a forgatásból, akkor láttam a villamosnál a dekadens, szomorú embereket, holott itt Magyarországon joga és helyzete van mindenkinek. Ekkor azt gondoltam, hogy legyen egy olyan előadásom, amikor tudok arról beszélni, hogy mi az, ami jó, mi lehet érték, mi az, ami fontos. Egyrészt ez motiválta ennek az összeállításnak az elkészítését. A másik oka az volt, hogy elkészült a film és egy kicsit szomorúvá váltam. Ugyanis a film a mozin keresztül megtalálja az embereket, de ott már én nem vagyok, azt én már nem érzem, annak én már nem vagyok részese. Ezért kértem Koltai Gábort, hogy legyen szíves szerkesszen egy előadóestet, ahol ugyanazt a hangulatot folytathatom, mint amit megéltem ott kint, Erdélyben.
– Miért éppen Wass Albertet választották?
– Miután először mondtam Wass Albert-verseket és részleteket egy gödöllői emlékműsorban, többen megállítottak Budapesten, az utcán azzal, hogy de jó, hogy most már Wass Albertet is lehet látni és hallani a televízióban (azt az előadást ugyanis élőben közvetítették). Akkor kezdtem el foglalkozni vele, hogy miért akkora dolog ez, egyáltalán ki ő most. Ez abban az időben volt, amikor a rádióban azt lehetett lépten-nyomon hallani, az újságokban azt lehetett olvasni, hogy Magyarországon több helység, vagy Budapesten néhány kerület elutasította azt, hogy Wass Albert emléktáblát, vagy szobrot avassanak, esetleg egy emlékhelyet alakítsanak ki. Ez a kettősség nekem nagyon feltűnő volt. Kíváncsivá tett, hogy ki az, akit egyesek emblematikus alaknak tekintenek, mások pedig a pokolba kívánnak. És akkor kezdtem el igazából utána érdeklődni. Ekkor kinyílt egy nagyon érdekes világ. Wass Albert már nagyon- nagyon létezett Magyarországon, csak titokban, csak baráti beszélgetések során. Csak úgy, hogy adták egymásnak a hírt az emberek, hogy most éppen hol, melyik könyvesboltban kapható valami újdonság Wass Alberttől. Az író élete létezett Magyarországon, csak fátyol alatt.
– Kiskunfélegyházán érezhetően jó volt a fogadtatása az összeállításnak. Mindenütt ezt tapasztalta?
– Volt olyan helyzet, volt olyan találkozó a közönséggel, amikor egy 17 éves fiatalember azt mondta, hogy neki ez nagyon-nagyon tetszett, és ő szégyelli azt, hogy a fiatalok közül csak ilyen kevesen jöttek el. Azt találtam mondani erre: akkor tudod, hogy mi a dolgod. Értelemszerűen ez mást jelenthet idősebbeknek, mást a fiataloknak. Jó néhány alkalommal találkozunk olyan nézőkkel, akik érintve vannak, mert akár elszármazottak, akár családjuk valamelyik része szakadt el a határok időnkénti átvonalazásával. Nem ritkán olyan mély figyelő csend hallatszik fel a nézőtérről, hogy szinte rá lehet támaszkodni. Azt szoktam mondani, hogy a nézők úgy gondolják, hogy egy pasastól, a színpadról, kapnak valamilyen élményt. Attól függően, hogy hányan ülnek a nézőtéren, én sokszorosát kapom vissza. Tehát ez nem egyoldalú dolog, hanem érezhető, kitapintható, érzékelhető a figyelem, vagy az az érintettség, ami a nézőtéren ott lappang egy-egy alkalommal. Óriási érzés, hogy már csaknem 150 alkalommal játszottuk el ezt a darabot. Pedig kicsit félve vágtam neki. Igaz, bíztam abban, hogy ezek a gondolatok megtalálják a befogadó közönséget. Nem gondoltam, hogy ennyi előadásig eljutunk, de most már pontosan tudom, hogy ennek nincs vége.
H. S.
