Pedagógus-politikus hegymászó bakancsban
– Vannak ideáljai?
– Ami a külsőségeket illeti, már nincsenek. Bizonyos belső értékek azonban felértékelődtek számomra. Ilyen értelemben ideálom az őszinteség és a nyíltság.
– „Piacképes” nézőpont ez a politikai pályán?
– Nekem az a tapasztalatom, hogy méltányolják az emberek. A választópolgárok többsége megérti, és értékeli, ha például korrekt, tényekkel alátámasztott választ kap arra, hogy miért nem lehet az ő igényét, kívánságát haladéktalanul megvalósítani. Én a politikában is az egyenes utat tartom a legcélravezetőbbnek.
– Pedagógusnak, vagy politikusnak tartja inkább magát?
– Természetközeli embernek, aki szeret az ifjúsággal, az emberekkel foglalkozni, és akinek fontos a közeg, amiben él. Legyen szó a városról, vagy tágabb értelemben a környezetről.
– Hogyan érkezett az egyik, s hogyan a másik az életébe?
– Több pedagógus is volt a családban, így a minta adva volt. Igaz ugyan, hogy apám pályaelhagyó lett, mivel az 50-es években azt „ajánlották” neki, hogy válasszon a kántorizálás és a katedra között. Miután az előbbi mellett döntött, 30 éven át volt a félegyházi Szent István templom főkántora. Bár a földrajz iránti elköteleződés mindig is bennem volt, érettségi után elektronikai műszerésznek tanultam, és csak pár évvel később kezdtem el a főiskolát. Később a földrajz szak mellett az egyetemen okleveles környezetvédő végzettséget is szereztem, majd mesterszakon okleveles földrajztanár lettem. Ami pedig a képviselőséget és magát a politizálást illeti, a 90-es években épp ilyen magától értetődő módon egyszerűen megtörtént. A politikát én mindig a szabadságszeretet szemüvegén keresztül néztem. Így a 90-es évek elején a rendszerváltó pártok – a MDF, az SZDSZ és a Fidesz is – szimpatikusak voltak számomra. Azt hiszem, azóta politikailag én változtam kevesebbet, kevésbé úgy, mint ezek a szervezetek.
– Hogy jön a képbe az alpinizmus? Tatiosz szerint „Hegymászó minden ember. Ha ellátunk a végtelenbe, hegyeket álmodunk az orrunk elé, amelyek elfedik a messzeség látványát. A nehézség az ember megmérettetése: hegyeket képzelünk oda, ahol a völgyből is ellátni a tengerig.” Meglehet, hogy a hegymászók idealisták?
– Ha a természetben megélt szabadságérzés keresése annak számít, akkor feltétlenül. Még gyerekként fertőzött meg a túrázás szenvedélye, amikor apám nyaranta az ország számos más pontján helyettesítette a szabadságon lévő kántort, és nem egyszer engem is magával vitt. Így kerültem közel például a Börzsönyhöz is, ahol először jártam egyedül az erdőt. Később kezembe kerültek például Benedek István, Karl Lukan és Kurt Diemberger könyvei, és végérvényesen megfertőződtem. Bizonyos útvonalakat egyenesen leutánoztam Benedek Istvántól, aki a bátyjával, kerékpárral járta be Európát, és meghódították az Alpok csúcsait.
– Én 1986-ban, külön engedéllyel Pap-Szigeti Sándor barátommal közösen indultam az első túrára, egy szovjet félverseny kerékpárral. Akkor 2700 kilométert tettünk meg, bejárva az akkori Jugoszláviát, Olaszországot és Ausztriát. Ezt követően még két nagy európai kerékpártúrán jártam, melynek során 15 országot érintettünk. Az egyiken Tóth Gyurival, majd 1 évre rá már négyen voltunk, későbbi feleségem is a csapat tagja volt.
– Kevés nagyobb szerencse érheti az embert, mint amikor otthon félszavakból megértik…
– Velem ez megtörtént. A feleségemmel egy előadásomon találkoztunk először. Imádta a természetet, földrajz szakos volt, vulkántúrákra járt. Az első perctől elfogadta a hegymászó szenvedélyemet, ahogy később is minden döntésemet. Pedig nem mindig volt könnyű. Például amikor azt látta, hogy kiválva a frakcióból gyakorlatilag teljesen elszigetelődöm.
– Neki köszönhetem, hogy a család nekem mindig a biztos hátországot jelentette. Ennek megóvásáért persze mindenkinek tennie kell. Én is ügyelek arra, hogy amikor csak tehetjük, legyünk együtt: beszélgessünk, kiránduljunk, vagy akár másszunk hegyet.
– A hegymászó legfontosabb erényei közé tartozik a változásokhoz való gyors alkalmazkodás. Hasznát veszi ennek például a pedagógiában és a politikában?
– Pedagógusként muszáj folyamatosan változni, „felvenni a ritmust” a fiatalokkal, mert enélkül esélyünk sincs szót érteni velük. Akinek ez nem sikerül, megkeseredik, vagy elhagyja a pályát. Nekem szerencsére nincsenek ezzel problémáim, részben talán azért, mert a közös túrázások, táborozások együtt átélt élménye összekovácsol a tanítványokkal, másrészt pedig általános iskolás gyerekeim vannak, így nem esik nehezemre az ő fejükkel gondolkodni. A politika terén más a helyzet. Sokáig azt gondoltam, hogy van egy jó és egy rossz oldal. Most ezt óriási tévedésnek, vakvágánynak gondolom. S miközben találkoztam becsületes, nagyszerű baloldali emberekkel, bizony utamba sodort az élet az erkölcsi értékrendemnek nem megfelelő jobboldali gondolkodásúakat is.
A legnagyobb csalódást nekem olyan emberek okozták, akik vakon, kritikátlanul kötődnek valamilyen párthoz, azaz döntéseikkel leginkább a pártnak, vagy valamelyik politikus társnak akarnak megfelelni. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a képviselői eskü nem egy pártra, hanem a város és a polgárok szolgálatára, képviseletére szól.
– Hogyan alakult eközben saját politikai identitása?
– Mindenekelőtt olyan fogalmak jutnak eszembe, mint a hazafiasság, a nemzeti érzés, a jó értelemben vett konzervatizmus, a hagyományőrzés, ugyanakkor nyitott vagyok az újra is. Tudatosan kerülöm a jobb- vagy baloldali érzelmű kifejezéseket, mert ezt már nem tartom fontosnak. Egészen pontosan: a felsorolt értékeket, amelyeket fontosnak tartok egyetlen párt sem sajátíthatja ki magának.
Tóth Timea
