Emlékszoba Dulity Tibor festőművésznek és Faragó József fafaragónak
Képgaléria
„Faragó József és Dulity Tibor művei állítják meg az ide betérőket, az egykori barátokat, az ismerősöket, a tisztelőket emlékezni; az újabb korosztályok pedig itt kapnak valamit a közelmúlt- azután majd az egyre távolabbi múlt- félegyházi értékeiből.
Ha megállunk a mai eseményre hívó plakát előtt, mindkét alkotó legjellegzetesebb vonásait hordozó alakját láthatjuk. Dulity Tibort kissé fáradt, de nyílt tekintetű, szinte derűs arcú, pihenő testtartásban; Faragó Józsefet pedig áttételesen egy fát cipelő kiskun-ember, kissé görnyedt testtartású figurájában, profilból, aki saját keresztjét hordozza.
Két olyan alkotóról kell szólnom, akik egyrészt domináns szereplői voltak az 1970-80-és 90-es években Kiskunfélegyháza művészeti életének, másrészt pedig mindkettőjükhöz- talán mondhatom- megtisztelő barátság fűzött. Épp ezért ez az alkalom számomra fájdalmas is, mert mindketten elmentek már, így megbocsájtják nekem, ha ezen a szép nemzeti ünnepen a róluk szóló megemlékezés szubjektívre sikeredik.
Amikor először látogattam el Faragó József sötét, szűk műhelyébe, ahol szinte állandóan égett a kislámpa, egy szúrós tekintetű, gyanakvó, zömök ember állt fel székéből, kék köpenyben.
Azóta ismerem jellegzetes munkáit, melyek elsősorban nem a tanultságot, hanem valamiféle ősi ösztönös kifejezőkészséget hordoznak. A sok-sok meghitt beszélgetésünk során kiderült, hogy Józsi bácsi tekintete nem is olyan szúrós, sokkal inkább huncutul mosolygó, másrészt megtapasztalhattam jártasságát az irodalomban, a művészetekben. Különösen a Bibliát és Arany János balladáit interpretálta hol táblaképekben, hol szobrokban, de a kor égető morális problémáira is folyamatosan reagált munkáiban. Anyagának, a fának nagy ismerője volt, a nagyméretű táblaképektől a néhány centiméteres alkotásokig nagyon sok minden belefért alkotói világába. A kóklerséget, a langyosságot nehezen tűrte, de ahol magas szintű tudást és minőségi munkavégzést tapasztalt, azt nagyon becsülte. A kezdeti bizalmatlanságát áttörve több kiállítását rendezhettünk meg, Kertészné Rozikával a Szakmaközi akkori igazgatójával, később pedig Szabó Ildikó művésztanárral.
Józsi bácsi a művészetben konok, de tisztaszívű alkotóként maradt meg emlékezetemben, aki az értékekért, az emberek jobbá tételéért fáradozott, s aki a műhelyének néhány négyzetméternyi területén értelmezte a világot. Sokan mentek hozzá, egy jó beszélgetésre, megcsodálni munkáit, kaktuszait, kertjét, melyet szerető felesége ápolt, de ő is nagyon büszke volt rá.
Faragó József a régi kiskun-ember mintaképe volt. Tőle hallottam, hogy a kiskun-ember olyan, hogy inkább bevágja fejét a szemöldökfába, de meg nem hajlik. A szélmalom faragó molnárok kései utódaként tarthatjuk őt számon, Kiskunfélegyháza egyik legeredetibb alkotójaként, akivel szemben ezzel az emlékszobával régi adósságát törlesztette a város. Az itt látható bemutatott anyagot özvegyének Ilonka néninek köszönhetjük, s ezzel a nemes cselekedettel, nagy valószínűséggel évtizedekre behoztuk Faragó József emlékét, alkotói világát Kiskunfélegyháza művészettörténetébe.
Messziről és másfelől érkezett, mégis egy kicsit magunkénak vallhatjuk Dulity Tibor festőművészt, aki a napokban lenne 80 esztendős és pontosan 10 éve nincs közöttünk.
A belőle áradt sugárzó energia és kedves mosolya bűvkörébe vont mindenkit, akivel csak találkozott. Nyílt egyéniségével, gyorsan ment a barátkozás. Egyben azonban kérlelhetetlen volt: a minőségben. A kóklerséget, a silány munkát, a dilettantizmust ő sem állhatta. Van abban valami sorsszerű, hogy itt Petőfi szellemében újra és - úgy tűnik most már végérvényesen- találkoztak Józsi bácsi és Tibor.
Dulity Tibor túl a művészeten, született népművelő volt, abban a nemes értelemben, hogy minden pillanatban értékeket akart átadni, jelet akart hagyni, minőségre akart nevelni, akár kiállítás megnyitókon, akár alkotótábori értékelőkön, akár művein keresztül szólt az emberekhez.
Kiskunfélegyházához különös szeretet fűzte, egyrészt mert itt volt kedves családja, másrészt mert szerette a Holló-kört, ahol nagyon gyakran megfordult, szakmai tanácsaival, korrigálásaival, de tárlatmegnyitóival is segítette, építette a félegyházi művészeti életet. Szó szerint is kimagasló alakja, egyéniségének kisugárzása ismertté és népszerűvé tette Kiskunfélegyházán. Méltán kapta meg a város művészetéért díját.
Technikailag és tematikailag is teljes egészet alkotott. Lélekben eggyé vált a földdel ahonnan származott, az alföldi parasztság világával és egész életét, ahogy ő fogalmazta, „A hűség és hűtlenség kettőssége és feloldhatatlan ellentmondása határozta meg”.
Alkotói világa a XX. századvégi Bács-Kiskun megyei alföldi festészet nagy vonulatába tartozik. Goór Imre, Tóth Menyhért, Diószegi Balázs, Bozsó János neves alkotók soraiba illeszkedik, amint azt Dr. Feledy Balázs művészeti író a kecskeméti kiállítás megnyitóján is kiemelte.”
R. F. – K. L.
