Akinek Móra a példaképe
Képgaléria
– Nagyváradon születtem. Szép, élménydús gyerekkorom volt. Bár diktatúrában éltünk, engem és pajtásaimat ez nem különösebben zavart. Szüleim mélyen vallásos emberek voltak: apám villanyszerelő vállalkozó, anyám anyakönyvvezetőként dolgozott. Béke és szeretet jellemezte a családi életünket. Ennek vetett véget apám korai halála, amikor 12 éves voltam – kezdi a múltidézést Szász András. – Attól kezdve anyám nevelt engem és a bátyámat. Amikor kamaszodni kezdtem, olyan környezetbe kerültem, amiből édesanyám ki akart szakítani. Így kerültem Vajdahunyadra, ahol kitanultam a vasas szakmát. Mire visszakerültem Váradra, az idegen közeg zárkózottá és visszahúzódóvá tett. Minden szabadidőmet zenéléssel töltöttem. Aztán belekeveredtem egy politikai ügybe, és 1983-ban előzetes fogságba kerültem. Előbb Szatmárnémetiben ültem, majd visszakerültem Váradra. Szerencsémre végül nem börtönre, hanem afféle munkahelyen letöltendő büntetésre ítéltek.
Ekkor már elviselhetetlen volt a helyzet odakint. Áram legfeljebb néhány óráig volt naponta. Áram híján nem volt fűtés, nem volt víz. Gyerekeink – a XX. század végén – petróleumlámpa fényénél tanultak. 1988-ban született meg az elhatározás: mennünk kell. November 26-án nekivágtunk a zöldhatárnak feleségemmel, két lányommal, és az unokaöcsém családjával. Nyolcan botorkáltunk több órán át a sötétben. Figyelmeztettek bennünket, hogy a megfigyelőtornyok közelében damil van kifeszítve, ami durva érintésre jelzőrakétát indít, a következő pillanatban pedig már lőnek… Szerencsére észrevettük a vékony szálakat, átléptünk közöttük, átértünk! Hazát cseréltünk Cserekertnél.
Befogadó település kerestünk, amikor azt hallottuk: a félegyházi Lenin TSZ tártkarokkal fogad minket. Emlékszem, leesett az állam, amikor megláttam a fürdőszálló egykori épületét. Mifelénk akkortájt a téesz-irodák istállóban működtek. Másfél-két évig a Csanyi úti autójavítóban dolgoztam, előbb esztergályosként, majd művezetőként, a privatizáció után osztályvezetővé avanzsáltam.
A rendszerváltást követő években gyakran jártunk ki Tőserdőre. Egyik alkalommal vettem egy Petőfi Népét – amit addig sosem olvastam – és az utolsó oldalon találtam egy hirdetést a következő szöveggel: „Akar Ön tudósító lenni?” Egy néhány héttel korábban látott amerikai film jelenetei villantak fel lelki szemeim előtt. A helyszín: Indonézia, Dzsakarta. Füst és fegyverropogás közepette jelentkezik be a CNN tudósítója... Ilyen leszek én is – gondoltam. Negyven éves voltam.
Hétfő reggel dossziéba rendeztem addig írt karcolataimat, esszéimet és remegő gyomorral lépdeltem fölfelé a kecskeméti szerkesztőség lépcsőin. Sikerült. Fél év múlva, 1992-ben státuszt kaptam.
Az első igazi riportomat akkor írtam, amikor a romániai Moldvában átszakadt Tázlár folyó vízgyűjtő tavának gátja, és a lezúduló víz gyakorlatilag elsöpörte a környező csángó magyar településeket. Lehetőségem nyílt elkísérni a helyi református közösség segédszállítmányát, és az ott látottakat A pusztítás nyomában címmel írtam meg. Megrázó élmény volt a levonuló ár után maradt híg iszapban tárgyaik után kétségbeesetten turkáló túlélők látványa. Ezt követte a Bihar megyei Diófás elmegyógyintézetében készült riportom, ahol örökre emlékezetembe vésődött a betört ablakok mellett didergő kopaszra borotvált fejű nők, éhező férfiak látványa.
Közben egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy többet tudjak meg elhagyott szülőföldemről. Javasoltam: indítsunk egy erdélyi sorozatot a lapban. Így nyílt lehetőségem sorra venni az erdélyi építészet máig fennmaradt remekeit. Elsőre húsz helyszínt írtam össze. Hozzá is fogtam a munkához, ám a lista folyamatosan bővült. Közben sorra jelentek meg a könyveim, és amikor a 800-dik helyszínnel is végeztem, jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy immár valóban ismerem szülőföldemet. A kilencvenes évek egyik filmjében megfogott egy mondat. Valahogy így szólt: „Az anyaföld lágyan simul hazatérő fia talpa alá, és otthon a szél nevén szólítja az onnan elszármazottat.” És valóban: néha, egy-egy korhadó kopjafa, omladozó várfal tövében határozottan hallottam, ahogy a szél nevemen szólít, és minden lépéskor éreztem, ahogy az anyaföld talpam alá simul. Ezek sok mindenért kárpótoltak.
Szász András azóta is, szüntelenül az értéket keresi, és meg is találja. Kiadványba gyűjtötte Huszka Józsefről, a magyar ornamentika megteremtőjéről, Krizsanótzy Jánosról, Félegyháza első templomépítő plébános tanítójáról és Boconádi Szabó Józsefről, a kiskunfélegyházi születésű tábornokról, az 1848−1849-es szabadságharc hőséről fellelhető adatokat. Felkereste, lefotózta és megírta a Bács-Kiskun megyei települések római katolikus templomainak történetét. Ennek a hatalmas munkának egy része – a 113-ból 21 templom – került be a Bács-Kiskun megye lelki kincsei című albumba. Novelláskötet, imádságos könyv gazdagítja a lankadatlan munkakedvű, szüntelenül kutató Szász András műveinek sorát. Most éppen a félegyházi olimpikon és futballedző Miskolczy István munkásságát bemutató könyvön dolgozik. Mint mondja: méltó emléket szeretne állítani annak az embernek, akinek neve – bár 1936-ban Magyarország hosszútávfutó bajnokaként részt vett a berlini olimpián, 1996-os halálát követően pedig teljes, 650 ezer forintra rúgó vagyonát a városra hagyta azzal, hogy a sportélet fellendítésére fordítsák – az ismeretlenség homályába vész. S mindezt ellenszolgáltatás, fizetség, honorárium nélkül.
Tóth Timea
