140 éve született Falu Tamás költő, prózaíró
Kecskeméten érettségizett, felsőfokú tanulmányait a budapesti egyetem jogtudományi karán folytatta. 1907-ben ügyvédi vizsgát tett. Monoron helyezkedett el közjegyző-helyettesi állásban, majd 1918-tól Nagyrőcén ő lett a közjegyző, de a vesztes háború után 1922-ben kutasította a csehszlovák hatóság. A csonka ország határain belül 1924-től az ócsai járásban nyerte el a közjegyzői állást, nyugdíjba vonulásáig ott dolgozott.
Jogász hallgatóként érdekelte az irodalom, humoros írásai jelentek meg Az üstökös és a Borsszem Jankó című korabeli élclapokban. Költemények címen 1900-ban publikálta első verses kötetét, első regénye, a Hajnali mise 1905-ben jelent meg, ezeket még Balassa Lajos néven jegyezte. Kiss József fedezte fel Balassa írói tehetségét, s verseit gyakran közölte A Hét című lapban, ekkor változtatta nevét Falu Tamásra, s a továbbiakban szépirodalmi műveit is ezen a néven jegyezte.
1907. augusztus 18-án nősült meg, felesége Bér Jolán pedagógus. Szeretetben, megbecsülésben éltek, sokat utaztak együtt.
1914-1940-ig az Új időkben is publikált, 1920 és 1935 között állandó munkatársa volt a Nyugat című folyóiratnak. Napilapokba is írt, tárcáit a Pesti Hírlap közölte vasárnaponként. Életében mintegy kilenc verskötete és tíz regénykötete került nyomdába. Írásaiban a falu és a kisváros eseményeiről számolt be, ezzel kapcsolatos érzéseit, gondolatait öntötte formába. A vidék békéjét és csendjét nagyon kedvelte. Mécses és Alázatosság című verseit Tarnay Lajos zenésítette meg 1930 körül.
Noha kortársa volt Ady nemzedékének, mégis inkább a konzervatív líra egyszerűségére törekedett. A látványból és a hétköznapi bölcselkedésből józan, kicsit ironikus költészetet teremtett. Válogatott verseinek gyűjteménye már 1944-ben készen állt, a háborús események miatt azonban kéziratban maradt; a Téli kikötő (1967) részben e válogatás alapján készült. 1974-ben jelent meg Vidéki állomások című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete, melyhez a szerkesztő, Csanádi Imre írt méltató utószót.
Mintha bölcselkedő hajlamú, morális elkötelezettségű vidéki tanárember, Kosztolányi valamelyik tanárhőse írná naplószerű feljegyzéseit verseiben. Nem ismeri az érzelmi szélsőségeket, de verseinek gyakori témája a szeretet, a megértés, a másik ember megbecsülése. "Filozofálok, az élet szépségeit örökítem meg versekben – mondta a költő egy rádióbeszélgetés során –, gondolok életre és halálra vegyesen." Valóban rendkívüli figyelemmel követte nyomon az élet apró rezdüléseit. Minden jelenség költői témát kínált neki, s az élet maga is olyan volt számára, mint a nagy kaland, melyet azonban szükségszerűen követ majd az elmúlás. Állandó halálközelben élt, de mert nem félt a haláltól, az öregedő ember belenyugvásával élte mindennapjait. Ezen versei is telve vannak a teremtő emberi erőbe és géniuszba vetett alázatos hittel. Élete végéig elkísérte a kettősség: látta és feljegyezte az újat, de könnyes nosztalgiával idézte a jóvátehetetlenül elmúltat, a régit is:
Szívemre tett kézzel
bolyongok én még itt,
mosolygok az újra,
siratom a régit.
(Régi Monor)
Utolsó hónapjáig termékeny maradt, törékeny formákban írt, kis költeményeiben őrzött meg valamit számunkra a századvég létérzéséből, s hirdette a mai kor emberének is, hogy "Szeretni érdemes".
Ócsán érte a halál, az ócsai temetőben helyezték örök nyugalomra 1977-ben. A fekete márvány síremléken Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész bronz domborműve látható, amelyen a költő elbúcsúzik feleségétől.
Félegyházán, a Kiskun Múzeumban emlékkiállítással tisztelegtek előtte 1981. október 11-e és 1982. január 31-e között. A kiállítást Fazekas István rendezte Zalatnai Pál közreműködésével, valamint egy illusztratív tájékoztató füzet is megjelent az emlékezés kapcsán.
