Staféta – Segítség az élet végén
Ildikó az élet „másik kapujánál” kezdte egészségügyi pályáját. 1980-ban szerzett szakközépiskolai érettségit, majd a félegyházi kórház szülészetén helyezkedett el. Itt felváltva dolgozott a szülőszobán és a műtőben, miközben elvégezte a szülésznőképzőt, majd a műtősnői iskolát is. 1998-tól főnővér lett. Az idősekkel való foglalkozás nehézségei és szépségei 2009-től nyíltak meg előtte, amikor a szociális otthonban vezető ápolóként kezdett dolgozni, és ott egyre több emberi sors tárult fel előtte. Lassan nem csak megbarátkozott az élet alkonyán élőkkel, de szívébe is zárta őket. Így amikor 2009-ben jött a lehetőség, azonnal csatlakozott az Ölelő Kéz Ápolási és Hospice Alapítvány csapatához, útjára indítva a félegyházi csoportot.
– 1995 óta működik Kecskeméten a hospice szolgálat, amelynek szakmai segítsége kiterjed a fájdalomcsillapításra, az otthon megvalósítható tüneti kezelésre, valamint a daganatos beteg lelki gondozására is. A hospice lényege, hogy a beteg élete utolsó stádiumában sem marad magára. Segítséget kap ahhoz, hogy fájdalmak nélkül, emberi tartással viselje állapotát, hogy méltóképpen elrendezhesse evilági ügyeit, s végül megnyugvással búcsúzhasson el szeretteitől. Ilyen értelemben a hospice talán a legteljesebben öleli fel a betegek gondozását, vagyis az egyik legnehezebb, és egyben legfelemelőbb feladat – foglalja össze Csősziné Juhász Ildikó, a félegyházi terület koordinátora, hozzátéve: nem csak a betegnek, de igény szerint a családtagoknak is sokat tudnak segíteni. Szakápolás, alapápolás a feladatuk, amit ingyenesen vehetnek igénybe a gyógyíthatatlan betegek. Az ötfős félegyházi csoport eddig 212 főnek segítő, ölelő kezet.
– Édesapám két évvel azelőtt ment el daganatos betegként, mint ahogy Félegyházán is elérhető lett a hospice szolgálat. Akkor én megtapasztaltam mit jelent magunkra hagyva megküzdeni ezzel a nehéz időszakkal, és nagyon örültem, amikor lehetőségem nyílt másoknak segíteni ebben. Bevallom, először nyomasztott a halál közelségének tudata, de menetközben „megértettem”, hogy milyen felemelő dolog lehet, ha valakinek tartalmasan, szépen, fájdalommentesen, megnyugvással telnek életének utolsó napjai. Igazán szép történetek részesévé válok eközben, amivel többé, gazdagabbá válik az életem, és én magam is.
Ildikó meséli: részesének lenni egy ember élete utolsó szakaszának, nem feltétlenül szomorú események végeláthatatlan sora. Nemrégiben például egy külföldi betegnél könnyesre nevették magukat a nyelvi nehézségek áthidalására tett próbálkozásokon. Gyakran a családtagok közötti kommunikációt sikerül támogatniuk, lebontva a halál köré épített modernkori tabukat. A hospice ápolók telefonja minden esetre éjjel-nappal be van kapcsolva, és olykor bizony nem is hiába.
– Szinte észrevétlenül lassan szinte családtagokká válunk. A hospice tölti ki szinte minden szabadidőmet, sokszor a hétvégéimet is. Közben megváltozott a halálhoz való viszonyom is. Megértettem például, hogy másokat megmenteni nem feltétlenül az élet mindenáron való meghosszabbítását jelenti. Rájöttem arra is, hogy az idős ember az ő tapasztalatával, az ő egyedülálló sorsával igazi varázslat.
Példájuk – így mondja – abban is segíti Ildikót, hogy saját életét minél több örömmel, tartalommal töltse meg. Imád színházba járni, utazni, rendszeresen jár önismereti, stresszkezelő, konfliktuskezelő, burn out tréningekre, olvas, rejtvényt fejt, és élvezi a családja nyújtotta biztonságot.
Csősziné Juhász Ildikó Daróczi Magdolnának adja tovább a stafétát, akit májátültetéséről kérdezünk.
Tóth Timea
