Eszik Alajos – Ilyenek vagyunk…
Borítókép: bah39.hu
– 1953. július 14-én, Kiskunfélegyházán születtem. A József Attila Általános Iskolába jártam, ami új iskolának számított akkoriban. Az első három osztályt itt végeztem, de az édesapám 1956-os politikai szerepvállalása miatt el kellett költöznünk a városból. Átmenetileg Szatymazon laktunk, majd 1963-ban Szegeden kezdtünk új életet. A Szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban 1971-ben matematika-fizika szakon érettségiztem. Szerencsésnek tartom magam, hiszen olyan tanáraim voltak, akik egyetemi szinten oktatták az anyagot, nagyon szerettem oda járni. A katonaság után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán folytattam a tanulmányaimat, 1976-ban diplomáztam. 1977-ben felvételt nyertem a Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakára, 1981-ben kaptam meg az oklevelemet. 1983-ban, az egyetem hatodik évében tanársegédnek kértek fel. 36 évet tanítottam. Nős vagyok, a feleségem építészmérnök. Két gyerekünk és öt unokánk van.
– A reál beállítottságú gimnázium után mégis a képzőművészet felé vette az irányt. Miért történt a váltás?
– Csupán nyolc éves voltam, amikor Bodor Miklóssal megismerkedtem. Én is alapító tagja vagyok a Holló László Képzőművész Körnek. Mindig szerettem a különböző technikákkal kísérletezni. Az édesapám azt szerette volna, ha építész leszek. Végül nem arra vitt az élet, azonban a feleségem, fiam és két unokaöcsém (azaz három unokája) beteljesítette az álmát: építész diplomát szereztek.
– A sok technika közül van kedvence?
– Van, az egyedi rajz. A hagyományos technikák: a rézkarc, az aquatinta, a mezzotinto, a hidegtű, a litográfia, a szitanyomat és a linómetszetben is elmélyültem. Véleményem szerint mindenkinek megvan a lehetősége a rajzolásra, csak meg kell találni benne a saját egyéniségét. Ezek mellett a festészet is foglalkoztat. Kedvelem az olaj és az akvarell technikáját is, amit igyekszem egyedivé tenni látásmódommal.
– Képeiben, látásmódjában bátran nyúl a mindenkori társadalmi problémák bemutatásához. Miből ered ez a szabadságvágy?
– A képeimbe mindenki azt lát bele, amit szeretne. Számomra a színek és a vonalak összefonódása adja meg a végső egységet. Ahogyan idősödöm, egyre inkább klasszicizálódik a kifejezésformám. A képekkel egyfajta társadalmi tükröt szeretnék mutatni, hiszen ilyenek vagyunk mi…
– Évtizedek óta jelen van a művészeti életben. Kiállítások sokaságát rendezték meg alkotásaiból. Melyik volt önnek a legfontosabb jelentőségű?
– Oda mentem, ahova hívtak. Soha sem volt bennem az a vágy, hogy mindig mindenhol jelen szeretnék lenni. Kettő helyszínt emelnék ki: 2009-ben a budapesti Aulich Galériában és a Pesti Vigadóban 2020-ban. Ezek nagyszabású, jó visszhangú tárlatok voltak. A feleségem soproni, harminc éve szervezünk a városban csoportos kiállítást az egykori tanítványok, barátok munkáiból.
V. B.
