Holló László-díjat kapott Pintér Anna festőművész
– Hogyan került kapcsolatba a festészettel?
– A festői vénát apukámtól örököltem, de a családban a nagynéném és az apai nagybátyám is festegetett. Egyrészt innen van az indíttatás, másrészt már gyerekkorom óta rajzolok, festek, és nem is volt kétséges, hogy majd rajztanári pályában fogok gondolkodni. Általános iskolában Terescsényi Bandi bácsi, gimnazista koromban Rosta Ferenc volt nagy hatással rám. A főiskolai felvételire való felkészülés művészettörténeti részében is ő segített, a gyakorlati területen pedig Horváth Sanyi bácsi. Szegeden elvégeztem a rajz-földrajz szakot, majd később az angolt is. Pár év elteltével összefutottam Bandi bácsival az utcán, aki nagyon megörült, hogy rajztanár lettem, és meghívott a Holló-körbe. Gyakorlatilag onnan kezdve, vagyis az 1990-es évektől foglalkozom komolyabban a művészettel, habár először jó pár évig csak grafikákat készítettem. 2003-ban Sáska Tibor hívására részt vettem egy várpalotai alkotótáborban, és ott kezdtem el bátrabban a festészettel foglalkozni.
– Mit jelent önnek a festészet, az alkotás?
– Az alkotás egy belülről jövő érzés, késztetés. Plein air festőként szeretek kint lenni a tájban; a természetközeliség kimeríthetetlen tárház, telis-tele szimbólumokkal, fényekkel, árnyékokkal. A már említett várpalotai táborral párhuzamosan a lovasberényi táborba is eljártam, ahol rengeteg inspirációt kaptam és kapok a mai napig is. Ott, a nap végén van értékelés is. Kivisszük az alkotásainkat, egyesével kitesszük őket, és a művészeti vezető elmondja a véleményét róluk. Ebből, no meg a többiek hozzászólásaiból sokat tudok tanulni a továbbiakat illetően.
A férjemmel van egy saját alkotótáborunk is, amit 11 éve kezdtünk el Pálosszentkúton és most Sokorópátkán tartjuk. A természet mellett műteremben is festek. Arra nincs mindig lehetőség, hogy ha meglátok egy számomra érdekes témát, akkor azt ott azonnal megfessem. Ilyenkor telefonnal lefényképezem, s később az alapján festem meg műteremben a képet.
– Húsz év festészet után is lehet még mit tanulni?
– Folyamatosan. Én sem vagyok még kész, még most sem. Szerintem az ember élete végéig úton van. Lehet, hogy fél év múlva vagy holnap nekiállok festeni, és az kicsit más lesz. Arra törekszem, hogy megtaláljam a legfestőibb kifejezési módokat. A plein air erre nagyon jó, mert rákényszeríti az embert arra, hogy frissen és gyorsan dolgozzon, hiszen folyamatosan változik a természet.
– Vannak kedvenc helyszínei, motívumai?
– Az út az egyik kedvenc szimbólumom. Nagyon szeretem például a mező természetes létét, a mezei virágokat, de el tud varázsolni egy napraforgótábla is. Az erdőrészletek, a fák és az erdei ösvények is a kedvenceim közé tartoznak.
– Képei spiritualitást, misztikumot is hordoznak. Milyen jelentősége van a hitnek az életében?
– A mindennapi életemben is jelen van a hit. Az Istenbe vetett hit számomra a nem látott dolgok bizonyítéka, a szüntelenül szerető és megajándékozó jelenlét érzékelése, megnyilvánulása. A megtérés egy tíz évvel ezelőtti történet, ami Pálosszentkúthoz és Antal atyához kapcsolódik. A pálosokkal először Márianosztrán, egy tantestületi kiránduláson találkoztam. Az ottani pap, József atya fehér szerzetesi ruhában fogadott bennünket. Amikor megláttam, vizuálisan nagyon megragadott, és olyan érdekesen beszélt a rendről, hogy azt éreztem, Isten megérintett. Mikor hazajöttünk, kimentünk Pálosszentkútra, és felvettük a kapcsolatot Antal atyával. Az ő lelki vezetésével eljutottunk addig, hogy elsőáldozók majd bérmálkozók lettünk a férjemmel, sőt, egyházi esküvőn is hitet tettünk a kapcsolatunk mellett. Azóta megvan ez a lelki kötelék Antal atyával.
A tájképfestészetben is burkoltan benne van a hit, a képekben is mindig keresem a fényt, ami többet jelent egyszerű fizikai jelenségnél. Ha sötétebb erdőrészletet választok, azért ott is mindig átszűrődik a fény. A Credo című kiállításomon volt egy Krisztus-portré, az utolsó vacsorából kiragadva, illetve galamb formájában a Szentlelket is megfestettem. Ezek természetesen szoros összefüggésben vannak a hitem megvallásával.
– Megálmodója és életre hívója a Dózsa György Általános Iskola galériájának. Ezzel a diákok esztétikai nevelésében vállal nagy szerepet. Miért tartja ezt fontosnak?
– Az iskolagaléria sokoldalúan egészíti ki a vizuális kultúra tantárgyi tartalmait. Nemcsak a tanórák, de a kiállításmegnyitókkal egybekötött rendhagyó rajzórák is segítenek közelebb vinni a gyerekekhez mind az alkotót, mind pedig az alkotásokat. Tanulóink valódi tapasztalatokat szereznek esztétikai értékrendekről, követendő magatartásformákról, és ezek jó irányban befolyásolják személyiségük fejlődését.
Azt tapasztaltam, hogy hihetetlen igény van a fiatalok körében az önkifejezésre, az alkotókedv felkeltésére. Mindig vannak alkotó kedvű fiatalok, volt időszak, amikor hetedik-nyolcadikos tanítványaimat vittem alkotótáborba. A művészet – ahogy nekünk felnőtteknek is – sokszor a lelki gyógyulást, a terápiát, a mindennapokból való kiszakadást jelenti a gyerekeknek. Volt jó néhány olyan alkalom, amikor lelki problémákkal küzdő fiataloknak tudtam segíteni a rajzszakkörön, egy-egy jó szóval, biztatással.
– Októbertől nyugdíjba vonul a Dózsa György Általános Iskolából. Mik a tervei az őszi időszakra?
– Szeretnék sokkal rendszeresebben alkotni, mint most. Az elmúlt időszak fárasztó volt, készültem a Holló László-díjhoz kapcsolódó kiállításra, amire körülbelül két hónapom volt. Szeretném folytatni az alakos sorozatomat is, de elsőként az unokáimat festem meg. Nemrégiben jártunk a várpalotai várban, ahol beöltöztek korabeli úri hölgyeknek. Fantasztikus fotókat csináltunk róluk, és ezek alapján szeretnék majd dolgozni. Már évek óta foglalkoztat az olajfestés is, lehet, hogy azzal is kísérletezek majd.
G. E.
Fotó: Fantoly Márton
