Szabó Mária – Sok minden belefért a 90 évbe
Képgaléria
A szépkort megélt hölgy belvárosi házának udvarán beszélgettünk életútjáról, melyből egyértelműen kiderült, hogy Mária élete tele volt megpróbáltatásokkal, ám ezek az események még inkább összekovácsolták családját és megtanították küzdeni a végletekig. Mária életének nagy részét a gyermekbénulás miatt kerekesszékben töltötte, azonban ez nemhogy hátráltatta bármiben is, hanem
még inkább erősítette eltökéltségét és kitartását. Mária elmesélte, hogy már fiatal korától kezdve tudta, hogy a nehézségek ellenére is teljes életet akar élni. A családja mindig mellette állt, és segítette őt a mindennapokban. Különösen nagy szerepe volt ebben a húgának, akivel együtt élnek.
– Nyolctagú családunkban számos betegség nehezítette meg életünket. 1944-ben súlyos gyermekbénulást kaptam. Testvérem, Béla, 12 évesen egy aknagyutacsot talált szántás közben, amit ebéd közben az asztalnál szét akart szerelni, mivel nem tudta, mi lehet az. A robbanás következtében elvesztette a jobb kézfejét, a szilánkok pedig megsebesítették a mellkasát és a hasát, így a jobb kézfejét
amputálni kellett. 17 éves korában Béla csontrákot kapott, és 20 évesen elhunyt. Másik öcsém hétévesen TBC-t kapott, de 14 éves korára kigyógyult belőle.
Én nem kaptam gyógykezelést a gyermekbénulásomra, mert a családnak nem volt anyagi lehetősége. Húszévesen mindössze négy elemi osztályom volt, mivel egészségi állapotom miatt nem tudtam folytatni tanulmányaimat. Tehetetlen voltam, lassan javult az állapotom. Egy idős tanító unszolására és segítségével magánúton kezdtem el tanulni testvérem jegyzeteiből és tankönyveiből, évente egyszer vizsgáztam és így szereztem meg az általános iskolai bizonyítványaimat ötödik osztálytól a harmadik gimnáziumig. Az érettségire azonban nem tudtam egyedül felkészülni, ezért beiratkoztam a dolgozók iskolájába.
Már 27 éves voltam, amikor megtudtam, hogy Budapesten van egy intézet, ahol a gyermekbénulást kezelik. Másfél évig voltam ott és a főorvosnő tragikus hanyagságnak nevezte, hogy csak ennyi idő után kerültem szakorvoshoz. Itt készítettek nekem két járógépet és ortopéd cipőt, amelyeket addig használtam, amíg a derekam bírta a terhelést. Később annyira fájt, hogy nem tudtam tovább járni bennük, így kerekesszékbe kényszerültem, és végül elvesztettem a járáskészségemet.
Miután hazajöttem a kórházból, munkát kerestem. Első munkahelyem a postán volt, majd a Vendéglátó Vállalatnál, végül az Építőipari Szövetkezetnél dolgoztam. Összesen 23 évet dolgoztam, így lett nyugdíjalapom. Sok hasonló sorsú emberrel találkoztam, ezért velük közösen létrehoztuk a Kiskunfélegyházi Mozgássérültek Egyesületét, ahol 32 évig tevékenykedtem. Összegyűjtöttük a
betegeket a falvakban és tanyavilágban. Az országos szövetség irányított bennünket, és minden városban összegyűjtöttük a sérülteket, hogy közösen ünnepelhessünk. Az állam is támogatott minket: szerveztek autóbuszos kirándulásokat, fürdőhelyi látogatásokat, színházlátogatásokat és sok más
programot. 1982-től 2000-ig minden évben egy hónapos utókezelésre tudtam menni a hévízi Honvéd Üdülőbe, a COVID megjelenéséig. A járvány alatt azonban sok egyesület széthullott, sokan meghaltak és a megmaradtak sem mertek csoportosulni.
V. B.
Fotó: Fantoly Márton
