Győzni fogunk a kishitűségen, a csüggedésen
Képgaléria
„Március 15-e 167 éve már Petőfi Sándor napja. Így került fel a magyar történelem kőtáblájára, és így került be szíveink kalendáriumába.
Degré Alajos, Petőfi barátja ezt jegyezte fel az időjárásról:
„Mogorva idő s nyirkos hideg volt, az eget szürke felhők borították, a földet hóvíz lepte el.”
S honfitársaim! Mégis ez a nap lett történelmünk legfényesebb napja!
Ezen a napon Pesten három különböző helyen szavalta el Petőfi a „nemzet dalát”, ami felszállt a felhős égbolt alá, s azóta ott lobog a Nap és a csillagok alatt, a magyar nemzet őrszelleme lobogtatja, s nem hagyja a rabságba beletörődni a magyart.
Úgy van ez a dal velünk azóta, akár a napfény, a felhők, a fák, a vizek, a virágok… Ez a dal hozza el szíveinkbe minden évben a tavaszt, meg a reményt, hogy a „magyar nép megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez…”
1848. március 15-én a cselekvő bátorság fiatal hősei felkeltették rabágya kőpárnájáról a beteg, megzsibbadt gondolatot, és kiáltásra bírták a vérző szív alatt nyögő érzést. Ők a korszellem ifjú napszámosai, a Szabadság-Isten apostolai ezen a napon láttak hozzá, hogy felépítsék a Szabadság szentegyházát, ami olyan tágas, hogy a Föld minden népe elfér benne.
Ahogy Petőfi elgondolta: „A kék eget vesszük boltozatnak, / S oltárlámpa lészen benne a Nap!”
És elindultak az immár legendás Pilvaxból. A kardjuk és vértjük: a hitük volt. Az igazság győzelmébe vetett hit. Hit, ami hegyeket mozgat meg.
Délfelé járt az idő – az eső kitartóan esett -, amikor Landerer nyomdájában a nép nevében lefoglalt sajtóból kihullott a Nemzeti dal első, még nedves példánya. Petőfi a történelmi pillanat hevében azon nyomban ráírta: „az 1848-diki Március 15-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, így a magyar szabadság első lélegzete.”
Így állította ki a magyar szabadság keresztlevelét a Szabadság-Isten felkent ifjú papja. S míg a nyomdában a históriai nevezetességű nyomtatványok készültek, a nyomda előtt az utcán szónoklatokkal tartották egyben a sokasodó embereket. Az eső pedig szünet nélkül dobolta az esernyők ezrein a világ arcát megfiatalító Tavasz indulóját. Az ifjú Jókai mint világcsodát kiáltotta a sokaságnak: „A gondolat kiszabadult börtönéből, amelyben a zsarnokság porkolábjai fogva tartották, s most repülni fog szabad ég alatt, szabad szárnyaival, s hirdetni fogja az igazságot.” A daliás Vasvári, Teleki Blanka grófnő leánynevelő intézetének fiatal tanára is az igazság diadaláról szónokolt olyan tűzzel, hogy a Vezúv is megirigyelhette: „Villáma születik az igazságnak, s fényostorával szétkorbácsolja a sötétség fellegeit, s az égről lekergeti a homály borúit, amik elzárták az emberiség szemei elől az igazság napsugarait.”
És az Isten a szürke felhők mögül mosolyogva nézett az ő népére… Az ő fiaira…
Délután már húszezres tömeg hömpölygött nemzeti színű zászlók alatt a hajóhídon Budára, a Helytartótanácshoz, hogy kinyittassák a népjogok bátor harcosának, Táncsics Mihálynak a börtönajtaját, és elfogadtassák a magyar nemzet követeléseit: az örök érvényű 12 pontot.
Petőfi a fiatalság szeretetreméltó pimaszságával így emlékezett a történelmi eseményre: „A nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.”
Este már a Nemzeti Színházban ünnepelte győztes forradalmát Pest-Buda népe. A városban, az ablakokban gyertyák égtek. És a szívekben is az öröm lángja lobogott. A zsúfolásig megtelt színházban Egressy Gábor, Petőfi barátja, Pest legkedveltebb színésze fekete atillában, mellén kokárdával, karddal az oldalán szavalta a Nemzeti dalt, ezt a Petőfi „lelkéből lelkezett” dalt, a magyar nemzet szabadságvágyának törvénytábláját, amit ha megtagad a nemzet, önmagát veszti el.
Késő éjjel Petőfi mámoros lélekkel jegyezte fel a naplójába: „Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű a földön, élj addig amíg csak él egy magyar. Jó éjszakát szép csecsemő, szebb vagy te minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben…
téged tiszta örömkönnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek…”
Jókai Mór a magyar nemzet születésének misztériumát írta be a magyar história könyvébe: „Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt, egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj. Én láttam e napnak istenarcát s fényétől most is elvakul szemem… Láttam ezredéves bálványait egyszerre összeomlani, láttam egy korszakot egyszerre megszületni, láttam egy szolganépet nemzetté válni.”
Honfitársaim!
A sors kivételes ajándéka, hogy 1848-ban forradalmunkat, a világtörténelem legszebb poétás forradalmát azok a fiatalok vitték győzelemre, akiket azóta márciusi ifjaknak nevez a história. Ezek a fiatalok, akiknek egyetlen vagyonuk a becsület volt, megvetették az önimádó uralkodókat, a cinikus minisztereket, a hazug prédikátorokat, a hatalom mániákusait. Ezek a fiatalok népboldogító eszmék: a szabadság, a testvériség, az egyenlőség önkéntes apostolai voltak. Ezek a fiatalok konokul hitték, hogy győzni fog a jogfosztottak, megalázottak igazsága. És szent meggyőződéssel hitték azt is, hogy az igaz ügyet nem hagyja cserben az Isten… Ezeket a fiatalokat szentséges elveik és fényes eszményeik távol tartottak minden hitványságtól.
A márciusi ifjak máig ragyogó példát adtak önzetlen áldozatvállalásból. Nem az egyéni boldogulás lehetőségeit keresték, hanem a közboldogságért folytatott küzdelmet vállalták. Azt akarták, azért adták az életüket, hogy a „hős vértől áldott aranymezők, a könnytől áradó ezüst-folyók” országa szabad és boldog nép hazája legyen.
Honfitársaim!
Petőfi Sándor Nemzeti dalát egy fenséges látomással zárja. Az unokákról szól, akik majd a márciusi forradalom hőseinek sírjaira borulva mondják el a szent neveket, bizonyságul, hogy él a magyar nemzet és virágzik a szabadság fája… Itt és most, a forradalom vezérének megújult szobránál, hangozzék el a szent nevekből néhány:
- Vidáts János volt az a joghallgató, aki március 15-én a cenzorok lámpa- testre akasztását követelőkkel szembefordult: - Barátaim! A bosszút a néphez nem tartom méltónak. Mi nem bosszút akarunk, hanem jogainkat kivívni az igazság fegyverével. -
- Irinyi József jogvégzett újságíró, műfordító volt, aki részt vett a 12 pont összeállításában. Március 15-én a Landerer és Heckenas nyomda ajtajából ő szórta a pesti emberek közé a frissen nyomtatott 12 pontot, újkori történelmünk Evangéliumát.
- Az egész ország ismerte már a fiatal zeneszerzőt, írót, énekest, Egressi Bénit, aki megzenésítette a Szózatot, sok-sok Petőfi verset, megírta a halhatatlan Bánk bán szövegkönyvét, megkomponálta a híres Klapka-indulót. A kottát, a tollat ő is karddal cserélte fel. Huszárszázadosként harcolt számos csatatéren. 36 éves volt, amikor a kápolnai csatában szerzett sebesüléseibe belehalt.
- Oroszhegyi Józsa, a kistermetű vékony fiatalember, a költészettan tanára volt egy pesti leánynevelő intézetben. A harcok idején szabadcsapatot szervezett. Azután idegenbe menekült a vérbosszú elől. Csak meghalni térhetett haza.
- Újházy György hírlapíró egy kozák lándzsadöfés sebhelyét viselte homlokán.
- Ballagi Károly író, tanár karját Budavár ostrománál lőtték keresztül.
- Degré Alajos író, mint huszártiszt kapott a kápolnai csatában sebet. Büszkébb volt rá, mint a legfényesebb rendjelre.
- Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Vadnay Károly, Tóth Kálmán a márciusi napokban még diákok voltak. A szabadságharc idején valamennyien kardot kötöttek. Mert „fényesebb a láncnál a kard!”
Tisztelt Honfitársaim!
A nagy történelmi események hősei, mártírjai nem vonultak ki az életünkből. Csak fel kell emelni a szíveinket hozzájuk, csak szólítani kell őket és Ők üzennek a Magasból: Üzenik: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! A feldúlt országnak ereje ismét összeállhat, de a tespedésben kialudt nemzeti erőt semmi hatalom többé vissza nem hozza.
Üzenik: Az a nemzet, amely nem tud lelkesedni felemelő eszmékért, annak a napjai meg vannak számlálva.
És üzenik: Egyesülni kell mindenre, ami a hazát felemeli.
Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlenül azonban soha ne lépjünk síkra. Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatni nem szabad.
Üzenik: A legcifrább szavaknak sincs hitele ott, ahol a tények bizonyítanak ellenkezőt.
Üzenik: A haza örök, s nemcsak azért tartozunk kötelességgel amink van, hanem az iránt is, amely lesz...
És üzenik azt is, hogy legyünk nyitottak a nagy-világra, de ne dobjuk ki a bölcsőt, ami magyarrá ringatott bennünket, és ne hunyjunk soha szemet a rombolás, a rosszba való beletörődés, a becstelenség felett.
És üzenik a Magasból, hogy olyan országot kell építeni hazául, ahol „minden szegletig eljut a napfény, ahol az emberméltóság minden házban magasan tartja a fejét, ahol a becsület a legjobb üzlet, ahol a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, ahol az öröm víg dala száll, és ahol értik, szeretik és segítik egymást az emberek.
Március 15-e, Petőfi napja legyen az a jel, amelyben győzni fogunk a kishitűségen, a csüggedésen. Legyen március 15-e a magyar história egén az az örök fényes csillag, amely az új, boldog Magyarország felé mutatja az utat. Az ország felé, amelyik a mi hazánk…”
