Rosta Ferenc: „Gyökeret eresztettem Félegyházán”
– Büszke vagyok erre a helyre. Az egykori szenes sufnik helyén 2000-ben egy obeliszkkel indult a történet, majd tíz év alatt épült fel lépésről lépésre az emlékhely, ahol egy tengely körül 16 objektum szimbolizálja a magyar történelem egy-egy kitörölhetetlen, hol dicsőséges, hol drámaian szégyenletes momentumát. Legyenek az utókor mércéjével mérve jók, vagy rosszak, múltunk meghatározó eseményei idéződnek itt meg. És éppen ez volt a cél. Azt akartam, hogy a gyerekekre hasson ez a környezet. Hogy beléjük ívódjon a magyarságuk, hogy a legfogékonyabb korban átjárja őket a hazaszeretet – mondja az immár nyugdíjas iskolaigazgató a Kölcsey szavaitól súlyos tábla alatt: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül”
S ha már meghívtuk magunk közé a múltat, elidőzünk a társaságában. Így tudom meg például azt, hogy Rosta Ferenc nem született félegyházi, 1974 óta él itt, miután – ő fogalmaz így – friss diplomás „facér legénykényt” beköltözött a Petőfi Sándor fiúkollégiumba nevelőtanárnak. Egyébként Orosházáról származik, s onnan került – egy akkor véletlennek, ma inkább sorsszerűnek tűnő levélnek köszönhetően – az addig sosem látott alföldi városba. Viharos novemberi napon érkezett, de – így meséli – a következő év nyarára a magánéletében és a hivatásában is derűs kilátások mutatkoztak.
– Ekkor kezdtem komolyan udvarolni későbbi feleségemnek: egy közös gyopárosi strandolás után kerékpárral hazavittem, és ezzel elindult a mi közös történetünk. Nem sokkal később megkeresett Kovács Sándor, a gimnázium akkori igazgatója, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem rajzot tanítani a balesetben tragikusan elhunyt Móczár Károly helyett. Így történt, hogy 1975. szeptember 1-jén a Móra Ferenc Gimnázium tanára, később igazgatója lettem.
Lépésről lépésre hozott új sikereket ezt követően a szerelmi és a szakmai szál, hogy összefonódva egy termékeny, teljes életet alkossanak.
– A következő év szeptemberében feleségül vettem Évikémet, aki a leánykollégiumban kapott állást. Ezután jöttek a gyerekek egymás után: Szabolcs 1977-ben, Juditka 1982-ben, Esztike 1983-ban született. Én közben éltem a rajztanárok életét, és bevallom: nagyon élveztem. Kiállításokat rendeztünk és a tehetséges gyerekeknek szakkört, csoportokat vittem a velencei biennáléra, kiállításokat nyitottam meg, és ez a szenvedélyemmé vált. Nagyon szép időszak volt. S bár sosem akartam igazgató lenni, az élet mégis úgy hozta, hogy az lettem.
A 2010-es év azonban kimozdította tengelyéből Rosta Ferenc világát. A gimnázium 200 éves évfordulójának egész tanévet átölelő, nagyszabású rendezvénysorozata közepette hirtelen és váratlanul elveszítette feleségét. Az asszonyt, aki „kiegyenlítette az én heves vérmérsékletemet, aki mindig tudta, hogy mi hasznos nekem és mi nem. Akinek az érdeme, hogy ma három nagyszerű gyerek a támaszom és segítőm” Nem titkolja: hiányát máig szenvedi. Azonban ez az űr még inkább összehozta a családot.
– Visszaidézve a közös évtizedeket sajnos azt kell mondanom, nem voltam olyan apa, mint szerettem volna. A családot a feleségem „vitte a hátán”. Biztos hátteret teremtett mindannyiunknak. Ő egyengette a fiunk útját is, aki régész doktor lett, Juditka biológus doktor, a szegedi orvostudományi egyetem adjunktusa. Eszter lányunk kétszeres válogatott és ötszörös magyar női futsal bajnok, Nagy Ferenc kollégámnak köszönhetően Félegyházán indult el a sport pályafutása. Történelem-ének szakon végzett, most a gimnáziumban tanár. A családunk igazi kötőanyagai az unokák. Most várjuk a hetediket, Eszter lányoméknál, az első pedig már hét éves. Őt még megfürösztötte a feleségem. Unokáim napi részesei az életemnek, megjelennek mellettem kiállításmegnyitókon, az irodában... Most, hogy a felmentési időmet töltöm a gimnáziumban, idő is több jut rájuk.
– Két éve alpolgármesterként szolgálja a várost, megkülönböztetett figyelmet fordítva a kulturális ügyekre. Mennyire testhezálló ez a szerep?
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy nyugdíj mellett alpolgármester lehetek, mert úgy érzem, itt kamatoztathatom azt a tapasztalatot, amire az elmúlt évtizedekben szert tettem, és sok embernek segíthetek. Gyökeret eresztettem Félegyházán, engem már ide köt minden, ami fontos. Örülök, hogy közöm lehetett a gimnázium bejárata előtti terecske és a Kossuth utca e szakaszának megújulásához, a gimnázium mindenkori tanárainak emlékére állított Morell Mihály szoborhoz. Végtelen büszkeséggel tölt el, hogy Szabó Ildikó kollégám részt vehetett a Békás kút megépítésével kapcsolatos munkában, hogy Kiss Virág teknősei ékesítik a félegyháziak által azonnal megkedvelt köztéri alkotást, hogy Meizl Ferenc ötlete nyomán létrejött a Hermann Ottó park. Fő célom továbbra is helyzetbe hozni tehetséges félegyházi embereket, akiknek az elköteleződése, lokálpatriotizmusa felmérhetetlen pluszt adhat ennek a városnak, mindenki örömére. Nagy vágyam még egy minőségi művészeti galéria létrehozása a városban.
Rosta Ferenc nemrégiben Magyar Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült. Kiskunfélegyháza alpolgármestere szerint az idáig vezető, gazdag életutat – innen visszatekintve ez már minden kétséget kizáróan látszik – „útjelzők” szegélyezik. Olyan személyek ezek, kiknek sorsa rövidebb-hosszabb időre összefonódott az övével, s fényüknek, iránymutatásuknak köszönhetően nem tévedt el.
Vajon ő hány ember életének útjelzője?
Tóth Timea
