Bugac büszkesége

Legismertebb pusztáink egyike Bugac a Duna–Tisza-közén, a Kiskunsági Nemzeti Park területén. Már az Árpád-korban is lakták, amikor még gazdag növény- és állatvilág népesítette be az egész Alföldet és ezt a vidéket is. Napjainkra alapjaiban megváltozott a táj, de a régi természeti környezet maradványait, a fafajokban gazdag homoki erdőket, a gyöngyvirágos tölgyeseket még őrzi a Bugaci Nagyerdő.

És ha megfogyatkozva is, de élnek itt védett növény- és állatritkaságok is, mint a homoki gyík, a most virágzó varjúháj, a madarak közül pedig mások mellett szajkóknak, fülemüléknek, vadgerléknek, csókáknak és szalakótáknak ad otthont ez a vidék. És persze itt csodálhatjuk meg Bugac nagy büszkeségét, az Alföld egyetlen őshonos fenyőféléje, a közönséges boróka kiterjedt állományait is.

A boróka (borsikafenyő, borovicska) a Kiskunságon kívül megtalálható például a dunántúli Barcs térségében és a Bükk-fennsíkon is. Sűrű lombozatú, felálló ágrendszerű bokor, 3-5 méter magasra nő.

Kétlaki növény, a termést hozó nőivarú példányok kevésbé felálló ágúak, mint a hímivarúak. Az elsőéves, bogyó formájú termések még zöldek, és csak később, gyakran a harmadik évben érnek meg és válnak hamvaskék színűvé. Ezt az elhúsosodott tobozbogyót gyűjtik és használják fűszerezésre, gyógyításra.

A borókapálinka különleges ízét a bogyóhúsban lévő, fenyőkre jellemző illóolaj adja. A termésben fellelhető hatóanyagokat a gyógyászat is hasznosítja: mint étvágyjavítót, emésztésserkentőt, vese- és epekőoldót tartja számon, de a reuma és a köszvény kezelésében is hatásos.

A boróka rendkívül változékony és alkalmazkodó. Kiválóan tűri a hideget, a tűző napot, és a sovány, meszes talajt kedveli. A kertészetekben mintegy harminc fajtája, illetve változata kapható, amelyek között oszloposak és elterülők éppúgy akadnak, mint törpék, illetve kék, smaragdzöld vagy sárga színűek. Mivel az átültetést rosszul tűri, ezért fiatalon és termesztőedényből telepítsük a kertünkbe.

A boróka tette ismertté

Főszerepet játszott a gin megismerésében a boróka, minthogy ezzel ízesítették a kezdetben silány minőségű szeszes italt. Amikor Angliában az 1600-as években engedélyezték a házi lepárlást, a szeszt a sörfőzésre alkalmatlan gabonából készítették és borókával elegyítették. Ezt nevezték ginnek.

Mára szalonitallá lett: változatlanul gabonából készül, a kinyert alkoholba a borókabogyó mellett ánizst, köményt, rozmaringot áztatnak, majd újra lepárolják. Önmagában és keverve fogyasztják, leggyakrabban tonikkal elegyítve – írta cikkében a Szabad Föld.