A tatár népirtás nyomai a Kiskunságon
A két csontváz szinte egymásba van fonódva, elsőre alig lehet kivenni, hogy valójában nem egy ember maradványait látjuk. Ráadásul az egyiknek hiányzik a koponyája. Bár a „helyszínelés” csaknem 800 évvel a feltételezett gyilkosság után történik, a gyakorlott szem számára sok minden teljesen egyértelmű. Mint Rosta Szabolcs, a Kecskeméti Katona József Múzeum régész-igazgatója mondja, két gyermek – egy körülbelül 10-12 éves és egy olyan 5-6 éves – csontvázát látjuk. Könnyen lehet, hogy a nagyobbik védte a kisebbiket, amikor elérte őket az erőszakos halál – és egymásba kapaszkodva szenvedtek ki.
Letűnt aranykor
A kiskunsági Bugac település határában vagyunk, az úgynevezett Aranymonostor mellett zajló régészeti feltáráson. A hatodik éve zajló ásatások során már részben feltárták az Árpád-korban Pétermonostoraként ismert regionális vallási és kereskedelmi központ egykori centrumát, egy kolostorkomplexumot és a hozzá tartozó temetőt. A kisebb falvakkal körülvett település két négyzetkilométeren terülhetett el, lakói pedig jómódban élhettek. Erre nemcsak a kőépületek maradványaiból vagy az itt talált – a korabeli bankolást segítő – mérlegekből és mérlegsúlyokból lehet következtetni, hanem a pénzérmékből is, amelyek között bizánci éppúgy volt, mint velencei – magyarázza Rosta Szabolcs. Érdekes, hogy ólom zarándokjelvények mellett az Örmény Királyságból származó pénzérméket is találtak itt. Amíg az előbbiek a római, az utóbbiak a jeruzsálemi zarándoklatokra (vagy a keresztes hadjáratokban való részvételre) utalnak, hiszen ezek a rézpénzek sokkal inkább a Közel-Keletről kerülhettek ide, mintsem kereskedelem útján az Örmény Királyságból.
A leletekből úgy tűnik, Pétermonostora virágkorának a 13. század közepe tájékán hirtelen szakadt vége, és a település romjai sokáig lakatlanul álltak. A területen 60-80 éven keresztül szünetelt a pénzforgalom – egészen a 14. század első feléig. A lakosságszám drasztikus csökkenésére utal az is, hogy az akkori településnevek nem öröklődtek tovább, helyettük a 14. századtól kun település- és földrajzi nevek terjedtek el a környéken.
Arra a kérdésre, hogy mi vetett véget a térség soha helyre nem állított fénykorának, Rosta Szabolcs – mint a téma egyik jeles szakértője – a legvalószínűbb válasznak eddig is a tatárjárást tartotta. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy a vidéket teljesen letaroló és elnéptelenítő mongol hadak éppen ezt a jelentős és gazdag, már a kolostor-együttes folytán is erős, katonasággal is ellátott központot hagyták volna érintetlenül.
A felvetést megerősítő közvetlen bizonyítékként az úgynevezett kincsleletek, illetve a tömegmészárlás jeleit mutató emberi maradványok szolgálnak, amelyekből az elmúlt egy évtizedben többet is találtak a régészek az Alföld különböző pontjain Ceglédtől Szankig.
Bugacon az eddigi ásatások során is kerültek elő erre utaló jelek – az egykori kolostor keleti szárnyában találták meg két fiatal személy „rendellenes, temetetlen pózban fekvő” csontvázát –, a mostani kutatások azonban tovább bővítették a bizonyítékok sorát.
Tatár rajtaütés
A fentebb már említett, „halálban ölelkező” gyerekek maradványai körül további négy csontváz került elő. A tetemek az Árpád-kori talajszinthez képest alig vannak alacsonyabban, vagyis nem eltemették, maximum elhantolták őket. Nem messze tőlük egy korabeli ház alapjai kerültek elő – égésnyomokkal. További érdekesség, hogy az egyik tetem kezében megtalálták egy háromágú tőr bronzból készült hüvelyét. A régész szerint az illető fiatal férfi lehetett és balkezes: a hüvelyt ugyanis a jobbjában tartotta, vagyis a kést – ami nem került elő – a baljában foghatta. Az is egyértelműnek tűnik, hogy még életében eltört a jobb keze, de nem jól forrt össze (alkarjának két csontján deformált forradásnyomok láthatók). Könnyen lehet, hogy emiatt vált balkezessé.
Persze minden további következtetés a fantázia terméke, de a látottak alapján nem nehéz elképzelni, hogy tatárok törtek be egy családhoz, és az udvaron nemcsak a védekező fiatal férfit – talán a legidősebb testvért – ölték le, hanem mindenkit, beleértve a rémült kisgyerekeket is, majd pedig felgyújtották a házat. A támadás valószínűleg rajtaütés-szerű lehetett, mert a megtalált értékek az akkori földfelszín közelében voltak – nem volt idő elásni a kincseket, mint más településeken.
Rosta Szabolcs szerint a tatárok ritka kegyetlenségének két oka is lehetett: egyrészt példát statuáltak, amiért Magyarország befogadta a hódítók elől menekülő kunokat, másrészt meg akarták törni a magyarok heves ellenállását. Ez utóbbira utalnak Plano Carpini, a pápa akkori mongol követének szavai is, aki a következőket jegyezte le: „A tatárok földjén két temető van: az egyikben hantolják el a kánokat, a vezéreket és az összes nemes urakat; bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá, ide hozzák őket. Sok aranyat és ezüstöt temetnek el velük.
A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg, ott ugyanis sokan lelték halálukat.”
Kismamákból kivágott magzatok
Néhány héttel a bugaci leletek feltárása előtt a Kiskunmajsa melletti Kőkúton az egyik szőlőültetvényben a mélyszántás kifordított néhány pénzérmét. Mint kiderült, a föld két Árpád-kori épület nyomait rejtette, amelyeket – a bennük élőkkel együtt – a tatárjárás idején pusztíthattak el. A több tucatnyi áldozatot – úgy tűnik, mindegyikük nő és gyermek – itt is különös kegyetlenséggel gyilkolták le: beterelték őket a házakba, amelyeket rájuk gyújtottak – azt nem tudni, hogy előbb kivégezték-e őket.
A korabeli források is megerősítik a tatárok kegyetlenkedéseit. „Akiket nem akartak karddal elpusztítani, tűzben elégették” – írta például a kor legfontosabb krónikása, Rogerius nagyváradi kanonok, aki személyesen élte át a katasztrófát.
A legdurvább részletekre a csontmaradványokból lehet következtetni. Előkerültek ugyanis apró lábszárcsontok is, amelyek vélhetően még csak nem is csecsemő(k)től, hanem egyenesen magzat(ok)tól származnak. Ráadásul az anya (vagy anyák) csontjai nem voltak mellettük – tehát nagyon úgy tűnik, hogy kivágták őket a kismama (vagy kismamák) hasából.
„Csúf munka volt ez, lelkileg is megérinti az embert” – jegyzi meg Rosta Szabolcs, aki szerint az itt élőket ki is fosztották. Erre utal, hogy innen nem került elő értékes kincslelet, mint néhány évvel korábban az alig néhány kilométerre fekvő Szankon, ahol 34 nő és gyermek maradványa mellett aranygyűrűk, aranypárta, hegyikristály és egyéb ezüstértékek kerültek elő a földből.
Kőkúton a csontok mellett több mint 250 ezüstpénzt, gyűrűket és egyéb ékszereket is találtak a régészek. A pénzek többsége IV. Béla veretei, dénárok és lemezpénzek, de nagy számban voltak itt nyugati pénzek, úgynevezett friesachi dénárok is, sőt egy angol penny is előkerült a területről. Ez arra utal, hogy itt is komoly kereskedelem zajlott az Árpád-korban.
Katasztrófa és megújulás
Rosta Szabolcs hangsúlyozza: nemzeti tragédiáink közül talán az 1241–42 évi tatárjárást tartja első helyen kollektív emlékezetünk, még mintegy 775 év távlatából is. Nemigen van olyan magyar, aki ne hallott volna arról a sorscsapásról, amelyet Dzsingisz kán örökösei a mongol hadak élén vezettek IV. Béla Magyarországa ellen. Akkori hazánk felfoghatatlanul nagy károkat szenvedett, a legóvatosabb történészi becslések is legalább 10-20 százalékosra becsülik a lakosság pusztulását, de egyes feltételezések szerint az akkori kétmilliós népesség fele odaveszett az alig több mint egy évig tartó hadjárat alatt. Az olyan területeken pedig, mint a Kiskunság, akár 90 százalékosnál is nagyobb lehetett a pusztítás. Elgondolni sem lehet, mi történt volna, ha Batu kán – vélhetően a mongol nagykán, Ögödej halála miatt – váratlanul nem hagyta volna el Magyarországot 1242-ben.
E nemzeti sorscsapásnak így is hosszú távú következményei lettek, hiszen a magyarság etnikai expanziója megállt, addigi nagyhatalmi státusza regionális hatalommá csökkent. Ám az ország mégis talpra állt e hatalmas pusztítás után is, amely így a Magyar Királyság élni akarását és az ország vezetői, különösen IV. Béla, a második honalapító képességeit dicsérik.
Fotó: Sebestyén István
