Ki kit tanít a fogyatékosok nappali intézményében?
Képgaléria
Tóth Tibi máskor is szívesen tölti az időt Kérésziné Kocsis Mónika csoportvezető társaságában. Míg vezetésével körbejárjuk az intézményt, most is fel-felbukkan, s finom eszközökkel gondoskodik róla, hogy kellő figyelemben részesüljön.
A József Attila utcai épület barátságos és biztonságos élettér a 47 gondozottnak. Az itt dolgozók a lehető legtöbbet hozták ki a gyönyörű, bár meglehetősen koros és korszerűtlen épületből. A belső udvarban néhányan a hinta körül élvezik a szokatlanul meleg őszi napot, tőlük távolabb egy édesanya aggódásba vegyült örömmel figyeli távolról 26 éves autista fia minden mozdulatát.
Szilvi éppen hosszú ideje cipelt kétségbeesését készül letenni, de egyelőre még maga sem hiszi el, hogy ez lehetséges. Évek óta magára utaltan próbált helyt állni Ákos mellett, de – vallja be őszintén – a feladat meghaladta erejét: felemésztette minden energiáját és idejét. Amióta felmerült annak a lehetősége, hogy Ákos a hétköznapokat reggeltől délutánig a félegyházi nappali intézményben tölthetné, mindkettejük előtt kinyílt a világ. Az anyuka azt reméli, talán még munkát is találhat. A fiú pedig közösségben töltheti a hétköznapjait egy olyan helyen, ahol értik, elfogadják, élményekhez segítik. Olyan helyen, ahol nem tekintik csodabogárnak, ahol teljes értékű emberként bánnak vele, speciális igényeit és szükségleteit is szem előtt tartva. Ma például a többiekkel együtt a piacon jártak…
– Nagy gondot fordítunk az integrációra – magyarázza Mónika, míg szobáról szobára járunk. – Ezek az emberek nem betegségben szenvednek, amiben élnek, az egy állapot. Fontos, hogy a mindennapi életben meg tudják élni, hogy egyenjogúak és egyenértékűek a társadalom többi tagjával. Ezért is visszük őket boltba, kiállításokra, kulturális programokra, városi rendezvényekre, uszodába… Meglátják a szépet, értékelik a művészetet épp úgy, mint mindenki más.
Mónikától megtudom: vannak egyéni fejlesztések, kis- és nagycsoportos foglalkozások. A mozgás és a zene elválaszthatatlan része a mindennapoknak, de van számítógépes fejlesztőterem, varró- és pihenő-, sőt, tornaszoba is. A hat szakirányú végzettségű dolgozó arra törekszik, hogy mindenki a képességei szerinti törődést és fejlesztést kapja. Ez meglehetősen széles skálát jelent az egyáltalán nem kommunikálótól az érettségizett gondozottig.
Az intézmény tanköteles kor után fogadja az értelmi fogyatékossággal, halmozott fogyatékkal, mozgáskorlátozottsággal, látás- vagy hallássérültséggel és autizmussal élő félegyházi lakosokat. Az ellátás teljesen térítésmentes, csak az étkezésért kell egy nagyon méltányos összeget fizetni. A felvétel további feltétele a legalább részleges önellátás és a közösségben élésre való képesség.
A nagyteremben most éppen kézműves foglalkozást tartanak. Nagy az érdeklődés a „bagoly projekt” iránt: őszi falevelekből lesznek a szárnyak, kartonpapírból a test. Közben lehet beszélgetni, énekelni is. A Down-szindrómás Robika büszkén mutatja édesanyjának, Icukának a kész művet, aki éppen csak „benézett” néhány percre. Mert itt a szülők is aktív részesei a közösségnek. Sokan ott vannak a rendezvényeken, kirándulásokon, és a hétköznapokon is nyitva áll előttük az intézmény ajtaja.
Icuka nem is szűkölködik az elismeréssel. Azt mondja, ő és 27 éves fia sokat köszönhetnek az intézmény létének és az itt dolgozó odaadó munkatársaknak.
– Szeret a fiam bejárni, rengeteget foglalkoznak velük. Rendezvényekre, kirándulásokra, sportfoglalkozásokra viszik őket, az ünnepségekbe mindenkit bevonnak a képességei szerint. Higgye el: nincs másutt ehhez fogható hely! – szögezi le.
Míg mi beszélgetünk, Mónika elsimít egy konfliktust: Tibikét valaki megbántotta. Mindegy, hogy a könnyeket fájó szavak, vagy a figyelem iránti vágy csalta a szemébe, a szeretet és elfogadás őszinte megnyilvánulásaitól megnyugszik háborgó lelke. Szívbemarkoló élmény látni azt az együttérzést, amivel egymás felé fordulnak itt a gondozottak, és felemelő néhány órára részesének lenni az érzelmek leplezetlen és nyílt áramlásának. Nekem, a „kintről jött” embernek zavarba ejtő ez az őszinteség. Itt nyíltan kimondják, ha szeretnek, ha szépnek tartanak, de az ellenkezőjét is. Az ölelés, simogatás, kézfogás épp úgy része az emberek közötti kapcsolatoknak, mint a szavak.
– Rendkívül együttérzők és érzékenyek, ami az egyiknek fáj, az a másiknak is – magyarázza Mónika. – Egyetlen út vezet hozzájuk: a szeretet és az elfogadás. Cserében viszont minden nap boldoggá tesznek minket kedvességükkel, odafigyelésükkel, szeretetükkel.
A csoportvezető elmondja: munkájukhoz rengeteg támogatást kapnak legfőképpen Gálig Erzsébet intézményvezetőtől, továbbá a szülőktől, és dr. Ónodi Izabellától, a Sorsocskák Alapítvány elnökétől.
Beszélgetni hosszabban nem tudunk, ugyanis a vendég jelenléte felébreszti a gondozottak figyelem és szereplés iránti vágyát. Meg kell néznem a sportversenyeken nyert kupákat őrző vitrint, az időközben elkészült baglyokat, és néhányan feltétlenül elő szeretnék adni az előző napi karaoke versenyre begyakorolt dalukat is. Míg az előkészületek zajlanak, egyikük a fülembe súgja: - Ha cikket írsz, az legyen benne, hogy nemrég veszítettünk el két társunkat, Szabó Józsefet és Kocsis Gyulát. És hogy nagyon hiányoznak! - mutatóujját szája elé tartva jelzi: legyen a kettőnk titka, hogy tőle tudom.
De már a húrok közé is csapunk, rockkal kezdünk. Babos Zoltán megindítóan tiszta, szép hangon énekli az Edda örökzöldjét: „Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt!”
Tóth Timea
