A fák megmaradnak

Libanoni cédrus, mamutfenyő, vadcitrom… Többek között ezek a botanikai ritkaságok gazdagítják évtizedek óta Félegyháza egyik kertjét. A ma hajléktalanszállóként működő egykori Bankfalui Általános Iskola udvara ugyan már csak árnyéka egykori önmagának, de szépsége még így is lenyűgöző. Sokáig az épület használói sem sejtették, hogy milyen különlegesség veszi őket körül, mígnem egy kertészmérnök felismerte: hosszú évek gondos gyűjtőmunkájának eredménye a rendkívüli gyűjtemény. Azóta Rátkai Sándor szakmai vezető irányításával figyelmet fordítanak a páratlan érték gondozására és megmentésére. Sajnos azonban a hozzáértő gondoskodás sokéves hiánya helyrehozhatatlan károkat okozott, több növény elpusztult.

A fagyos hajnalt követő ködös reggelen Vas Antal a kísérőm. Az egykori iskolaigazgató nehéz szívvel lépdel a termetesre nőtt fák között. 30 esztendőn át dolgozott itt, előbb beosztott nevelőként, majd 18 évig vezette az intézményt. Egyszerre fájdalmas és örömteli lehet számára az égbe meredő fák látványa és a helyrehozhatatlan hiány nyugtázása.

– Technikát tanítottam a gyerekeknek. Volt fóliánk, ahol salátát és retket termeltünk, kecskéket tartottunk, madarakat gondoztunk. És persze, hogy szebb legyen a környezetünk, fákat ültettünk. Bármerre jártam az országban, mindig kerestem a különlegességeket, értékes növényeket. Szépen gyarapodott is a gyűjtemény – tudom meg a nyugdíjas pedagógustól.

– Itt orchideák voltak annak idején, és egy banánfa – mutat az ablakokkal teli folyosórészre, ami optimális „télikertnek” látszik. – A gyerekek 60-70 százaléka roma származású volt, de soha senki nem tett kárt egyetlen növényben vagy állatban sem – szögezi le, mielőtt számba vesszük mi az, ami a hajdan volt botanikus kertből megmaradt.

– Ez a libanoni cédrus a legértékesebb darab. Rendkívül ritka. Egy tokaji barátomtól hoztam, miután kihajttatta a Törökországból származó magot – tudom meg Vas Antaltól a mára hatalmasra nőtt legendás fafajta egyede alatt, amiből mindösszesen négy példány található hazánkban. Míg a fejünkön és vállunkon halkan koppannak a méltóságteljes ágakról aláhulló páracseppek, megcsodáljuk a kerítés mellé szorult kínai szúrós fenyőt is.

– Milyen volt ez a kert fénykorában?

– Ezen a helyen száznál több rózsatő volt, ott hátul pedig 10 fajta bambusznád… Összesen kb. 45 fajta fenyőféle, cédrus és ciprus, mintegy 60 fajta nyitvatermő élettere volt a terület.

Ez a múlté ugyan, de a látvány, ami az ősz színeiben pompázó kert látogatója elé tárul, még mindig káprázatos. Vas Antal egy lombhullató vörösfenyőt mutat, amely eredetileg a magas hegyekben szeret élni, de láthatóan itt is jól érzi magát. Arrébb egy török mogyoró és egy platán áll egymás szomszédságában, amelyek nem tartoznak ugyan a különlegességek közé, de gyönyörűek. Az iskolaigazgató emlékszik: 10 centisek voltak mikor idekerültek.

Kísérőm sorolja: az ott atlaszcédrus, ez himalája cédrus, kaukázusi jegenye, colorado jegenye, szibériai selyemfenyő, hamis tiszafa, oszlopos tiszafa, simafenyő, spanyol jegenye… Elidőzünk az iráni császárfánál, amely most magán viseli a vörös valamennyi létező árnyalatát. Káprázatos látvány. Megcsodálom a liliomfát és a szomorúepret is, amely ha botanikai értelemben nem is számít különlegességnek, engem lenyűgöz. Vas Antaltól megtudom: belülről kell metszeni, hogy ilyen szép formát kapjon. 25-30 centi hosszú tűleveleket szemrevételezünk az óriástobozú fenyőn, amelynek sajnos itt nincs toboza, de ha lenne, mérete elérhetné a fél métert is. Újabb ritkasághoz érkeztünk: a magyar tölgynek Erdélyben és a Tátrában vannak telepei. No, és itt, Félegyházán egy csodálatos példánya. A fák alatt néhány télálló kaktuszt fel lehet még fedezni, valamikor 14 fajta volt belőlük. Az épület mellett, egy védett sarokban vadcitrom hullajtja a leveleit, de még mindig telis-tele van gyümölccsel.

– Mi késztet egy iskolaigazgatót erre? – kérdezem Vas Antalt, akinek szigorú, szavak nélkül is fegyelmet parancsoló arcvonásait szeretetteljes szempár lágyítja.

– Itt sokáig piszok volt és rendetlenség. Hát, ilyen példát mutattam volna tanárként a gyerekeknek? – szögezi le szűkszavúan, majd kisvártatva hozzáteszi: – Nem akarok én nagy lírikus lenni, de a fák megmaradnak.

Tóth Timea