A helyi sajtó nagy „öregje”
A helyi sajtó doyenje kényelmetlenül mozog a kérdezett szerepében. Nem szívesen beszél magáról, nem is erőltetem. Inkább hallgatom, amit szívesen mond. Mert „hájassanyi” szavai engem mindig megindítanak. Ismeretségünk óta nem bújt meg mögöttük rossz szándék, intrika, számítás vagy hazugság. Csak szeretet és alázat. A szakma iránt, az ember iránt, a tisztesség iránt, és persze a család iránt. Imádom, ahogy a feleségéről, fiairól, unokáiról beszél, ahogy szavaival hosszan elidőz erdei sétáinak, erkélye virágainak részletein. És bevallom, könnybe lábad a szemem, amikor elcsípem titkos rítusát: ahogy lapunk nyomdából érkező friss számának illatát csukott szemmel magába szívja. Hájas Sanyi örök bohém és megzabolázhatatlan. Rendre elúszik, kifut a határidőkből, és munkatársként ilyenkor sok gondolatom támad, ami nem illik egy ilyen jeles alkalomhoz. De igazából nem tudok rá haragudni. Történjen bármi, ő nem adja meg magát a felgyorsult időnek: megáll megcsodálni azt a bárányfelhőt, és meghallgatni azt az embert, ami éppen a világa középpontjában áll.
Hájas Sándor Kiskunfélegyházán született, a PG-ben szerzett érettségi után került Debrecenbe, ahol 1976-ban népművelés-könyvtár szakos diplomát szerzett. Ez azután történt, hogy nem sikerült bejutnia a Színművészeti Egyetem rendezői szakára. Ifjú házasemberként feleségével olyan helyen szerettek volna letelepedni, ahol otthonra lelnek. Félegyháza lett az a hely…
– 1976-ban a mezőgazdasági szakmunkásképzőben kezdtem nevelőtanárként, majd egy évvel később áthívtak a Móra Gimnáziumba, ahol a népművelés fakultáción tanítottam. Később Kecskemétre, a megyeháza közművelődési csoportjába kerültem. Ezekben az években megismerkedtem a megye városaiban, településein folyó kulturális élettel. Kiváló kollégákkal dolgoztam együtt, részt vettem a bajai halászléfőző verseny, nemzetközi néptánc találkozók szervezésében, és a zeneiskolákat felügyeltem. Amikor hazajöttem a megyeházáról, az a kifejezett cél hajtott, hogy létrehozzunk Kiskunfélegyházán egy helyi lapot. Akkoriban a megyében még csak Kiskunhalason volt ilyen. A lapindítás legfőbb nehézsége a papírhiány volt. Nekünk azonban sikerült megegyezni néhány helyi tsz-szel, céggel, hogy a saját lapjuk számára fenntartott papír kontingensből felajánlanak e célra. Így indult el a Félegyházi Hírek 1979-ben. Ezt nem sokkal később követte a Kiskun TV, majd a Sírius Rádió is – idézi meg pályája kezdetét Hájas Sándor, majd szeretettel meséli a következő évtizedek anekdotáit. Például, amikor a szerkesztők és újságírók maguk árulták hajnalban a nyomdagépről legördülő friss újságot. Vagy amikor videokazettáról vetítették a kirakatokban a helyi híradót, a félegyháziak pedig kíváncsian figyelték az utcáról a riportokat, interjúkat. És ott volt a rádió! Az első beszélgetést Göncz Árpáddal készítette, de sok örömteli emlék fűzi a munkatársakhoz is. Például László Istvánhoz és Gubu Zoltánhoz, akikkel manapság a Félegyházi Közlöny munkatársaiként folytatják és alakítják a helyi sajtó történetét.
Hájas Sándor életének másik meghatározó szelete a család: egy szép pedagógus pálya végén nyugdíjba vonult felesége, két fiuk és unokáik.
– Hálás vagyok a családomnak a támogatásért, hiszen ez a pálya szétszórt, kicsapongó, időnként éjszakába nyúló életmóddal járt, amit türelemmel és megértéssel viseltek. Sőt, az egyik fiam, Barnabás is megfertőződött: már középiskolás korában elindított barátaival egy könnyűzenei rádióműsort, ami igen hallgatott volt, és ma is a médiában dolgozik. Kisebb fiam jogász lett, jelenleg a fővárosban él a családjával. Két fiú és egy kislány unokánk sok örömöt hoz az életünkbe – meséli.
– Mi vagy te Félegyházának? – kérdezem tőle, míg ő meggyújtja régóta göngyölgetett cigarettáját, amivel azért babrál annyit, mert az orvos szigorú mértéktartásra intette. De hát ő – nem is tagadja – nehezen tűri a korlátokat.
– Én azt nem tudom. De jól érzem magam, amikor megyek az utcán, és az emberekkel régi ismerősként köszöntjük egymást. Sokan megkeresnek, ha problémájuk vagy örömük van, és élvezem, hogy bizalommal vannak irántam. A legszörnyűbb napok az életemben, amikor nincs tennivalóm. Nem vágyom másra, mint hogy amíg bírom, addig csináljam azt, amit tudok: bemutatni az élet szép és jó dolgait…
Tóth Timea
