Élet a tanyán

Egyre több fiatal költözik városból tanyára, hogy a túlságosan felgyorsult és egészségtelennek gondolt városi létformával szemben egy alternatív életmódot alakítson ki. A tanyasi lét kicsit olyan, mint a külföldre költözés, csak ellenkező előjellel: egyfajta belső emigráció, amiben gazdasági és lelki tényezők egyaránt szerepet játszanak. Három gazdánál járva próbáltuk megfejteni, hogy érdemes-e váltani.

– Szóval kilátogatnál a tanyára? Péntek jó lesz?
– Jó. Hányra menjek?
– Fél hétre.
– Este?
– Dehogyis! Pirkadatra várlak, kellene egy kis fát pakolni.

Bertold régi, újságíró barátom. Pontosabban volt újságíró: besokallt a városi pörgéstől, és másfél éve, 35 esztendősen kiköltözött a Kiskunfélegyháza melletti Petőfiszállásra, egy tanyára. Párja, Anita – aki korábban már Új-Zélandot is megjárta – szintén követte, múlt év végén házasodtak össze, családot terveznek. „Bölcsésznek indultam, éveket lehúztam a médiában, de legbelül nem éreztem ezt hivatásomnak, de erre csak későn eszméltem rá. Gyerekkoromban is mindig a határban bicikliztünk, figyeltük a vadakat, madarakat, középiskolásként pedig tartottam néhány állatot is. Erdésznek vagy vadásznak kellett volna mennem, de pályát tévesztettem” – magyarázza a lelki indíttatást Bertold a konyhaasztal mellett ülve, miközben duruzsol mellettünk a kis cserépkályha, Anita pedig elénk teszi a frissen főtt kávét. A verandán kutyák játszadoznak a fagyos hidegben, a ház előtti madáretetőn cinegék falatozzák a szalonnát. Miközben beszélgetünk, a házigazda édesapja megitatja, megeteti a baromfikat meg a bivalyokat és a lovakat.

Apropó lovak: Bertold újságíróként kezdett lovas rendezvényt szervezni, és közben maga is belekóstolt a lovas életbe. Aztán úgy maradt. „Elképesztően jó önismereti és önfejlesztő tréning megtanulni lovagolni. Először is 117 kilóról le kellett fogynom 100 alá. Rengeteget futottam, és persze lovagoltam, gyakran napi 4-5 órát. Közben meg kellett tanulnom kommunikálni a lovakkal, ami nem egyszerű, mert ők a legnagyobb örömüket vagy fájdalmukat sem hanggal fejezik ki, hanem a testbeszédükkel, gyakran apró rezdülésekkel. Ráadásul egy több száz kilós lovat soha nem fogsz tudni irányítani, ha nem válsz a ménes tagjává, nem nyered el a bizalmát, ami kemény munkát igényel. De aztán ezeket a tapasztalatokat az emberi kapcsolatokban is sikerrel lehet hasznosítani. Szóval magamra találtam, és feltettem a kérdést: ebben a rövid földi létben miért fektessek időt, energiát olyan dolgokba, amelyek igazán nem érdekelnek” – sorolja tapasztalatait vendéglátóm, aki ma már lovak képzésével is foglalkozik.

Közben a tűzifát is meghozzák, bepakoljuk a verandára. „Egy hét hektáros terület tartozik a tanyához, van benne erdő is, így ez az első alkalom, hogy fát kellett venni” – jegyzi meg. A több mint 200 éves, felújítás alatt álló tanya „lelke” egyébként az iroda és a hálószoba között felépített tömegkályha, ami rendkívül hatékonyan működik. Délelőtt 9 órakor még tűzforró, miközben belül már csak hamu van benne. A kályhára tegnap este tettek utoljára, és csak délután kell majd begyújtani. Romantikus rezsicsökkentés.

A tanyasi lét persze nem csupa romantika. A munka pirkadatkor indul és napnyugtával végződik – ami télen jól hangzik, nyáron viszont férfiembert kíván. Fiatal gazdaként pedig a banki és pályázati ügyekhez is érteni kell. A „farm” lényegében egy komoly üzleti vállalkozás, amihez üzleti terv és innováció egyaránt szükséges, ha az ember sikeres szeretne lenni. Bertoldék most nyerték el 70 hektár nemzeti parki terület bérleti jogát 10 plusz 10 évre: itt marhákat tartanak majd, és tervben van egy kis-termelői hús-, illetve egy sajtműhely létrehozása is. Az értékesítést hosszabb távon tervezett saját boltjukban, és az internetes közösségi hálózatokon keresztül, más fiatal gazdákkal közösen szeretnék megoldani. „A biotermelés egy kicsit túl van lihegve, aránytalanul nagy például az adminisztrációs terhe. A lényeg, hogy az áru hormon- és vegyszermentes, illetve nyomon követhető legyen, azaz a gazda arccal, névvel, címmel vállalja, amit termel vagy előállít, és ne bújjon egy arctalan jogi személy mögé. A mai élelmiszeripar egyik alapproblémája ugyanis a számonkérhetőség hiánya” – rögzíti Bertold, aki szerint, ha tető alá hozzák az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti szabadkereskedelmi egyezményt, a helyzet a jelenleginél is rosszabb lesz, „hulladékot fogunk enni”.

Persze ez rájuk nem fog vonatkozni. „Itt a tanyán mindig tudom, hogy mit eszek, nincs hormonokkal felpumpált csirke vagy agyonpermetezett zöldség. Igyekszünk mindent természetes körülmények között tartani, ami persze azt is jelenti, hogy a gyengébbek elhullanak – de hát ez egyfajta szelekció. Múlt héten vágtunk például egy mangalicát, két évig a földet túrta és szemes takarmányt kapott, lehetetlen vele versenyezni” – és ezzel aligha vitatkoznék, főleg a bőséges reggeli felett, amit Anita tett az asztalra, amíg kerültünk egyet a határban.

A mangalicakolbász és a szalonna mellé házi túró és sajt dukál, teljes kiőrlésű rozskenyérrel. „Fizikailag jobb formában vagyunk, mint bármikor eddig a városi életünk során, és nem csak a prémium minőségű élelmiszer miatt. Keményen dolgozunk ugyan, de nem kell ide-oda futkározni, kevesebb a stressz” – jegyzi meg Bertold. A pozitív mérleget még az sem rontja le, hogy az életmódváltással a korábbi barátok jó része lemorzsolódott. „13 kilométerre vagyunk a várostól, de kicsit olyan, mintha külföldre költöztünk volna. Ez egy jó szűrő, hiszen azok a kapcsolatok, amelyek megmaradtak, erősebbek lettek, és messze nem arról szólnak, hogy a kocsmában ülve megváltjuk a világot” – teszi hozzá végül.

Pörög a karalábébiznisz

„Volt egy tűzpiros, gázüzemű Wartburgunk, egy hektárnyi földünk egy fúrt kúttal, meg 20 ezer forintunk” – emlékszik vissza a kezdetekre a közgazdász végzettségű, 33 éves Hegyi Viktor, aki agrármérnök ikertestvérével, Bencével közösen kilenc éve kezdett el karalábétermesztéssel foglalkozni, egyfajta keresetkiegészítésként. Jelenleg Kiskunfélegyháza közelében 4 hektáron gazdálkodnak, ennek tizede fóliaház. A karalábé mellett földieperrel is próbálkoznak, és van némi fűszerpaprikájuk is, ahogy az ifjú gazda mondja: „just for fun” (a vicc kedvéért).

„Ez az iroda, ez meg a gyerekszoba lesz majd” – kalauzol interjúalanyom a földek mellett álló régi szövetkezeti épületben, amelyet hamarosan felújítanak: barátnőjével itt fognak majd élni, maguk mögött hagyva a városi létet. Viktor egyértelművé teszi: a telephelyvásárlást és a gazdaság fejlesztését nem tudták volna finanszírozni a Fiatal gazda pályázat nélkül. Testvérével 40-40 ezer eurót nyertek, hogy megvalósíthassák üzleti elképzeléseiket, és ezzel legalább saját családjaiknak hosszú távú megélhetést teremtsenek. A gazdasági megfontolások mellett esetükben sem marad el a lelki indíttatás. „Gyerekkorunkban rengeteget voltunk kint a földeken, bicikliztünk a tanyavilágban, nem volt idegen számunkra ez a környezet, bár azt sem mondanám, hogy egyenes út vezetett idáig. Elég, ha csak annyit mondok, hogy három évig tanultam dobolni Kőbányán. Viszont nagyon megszerettük az itteni életet, így megszületett a döntés, hogy ideköltözünk” – fogalmaz Viktor, miután félévszázados Zetor kistraktorjával leteszi a friss karalábét a teherautó mellé. Testvére slaggal csapatja le a termést, elsősorban nem a tisztítás érdekében, hanem hogy az áru megszívja magát nedvességgel, és tovább maradjon friss. „Ez a nyár végi vetésből van. Télire letakarjuk a földeket fátyolfóliával, amely a nedvességet átereszti ugyan, de fagyban megdermed, és megvédi a növényt a károsodástól” – magyarázza a fiatal gazda, hogy miért nem áll le a munka télen szabadföldön sem.

A fóliasátrak némelyikében szamócapalánták hajtanak – májusra már termést kell, hogy hozzanak –, a többiben pedig egyelőre átalakítási munkálatok zajlanak. A testvérek ma már nem a nagybani piacra hordják a termést, hanem felvásárlócégeknek értékesítik, a cél pedig az, hogy ők maguk legyenek – esetleg más termelőkkel összefogva – nagy áruházláncok beszállítói.

„Sokszor dolgozunk heti 70 órát, de nyáron ennek a csaknem duplája sem ritka. Nehéz megmondani, hogy ezzel pontosan mennyit keresünk, ugyanis a nyereség jelentős részét vissza kell forgatni a fejlesztésre, főleg az elején. Most körülbelül egy kisvállalkozásnál felsőfokú végzettséggel megkereshető fizetéssel kalkulálhatunk, de bízunk benne, hogy lesz ez még jobb is” – válaszolja Viktor, amikor a befektetett munka és a haszon arányáról kérdezem. Hozzáteszi: tanyán az élet is olcsóbb, hiszen akár fával is tudnak fűteni, és rengeteg mindent maguknak termelnek majd meg.

„Amikor elkezdtünk gazdálkodni, senkitől nem hallottunk olyat, hogy »jól döntöttetek«. Ma már az ismerősök közül többen is megfogalmazzák, hogy »lehet, hogy ti csináljátok jól«. Szerintem pár év, és a »lehet« is eltűnik a mondatból” – véli a fiatal gazda, aki szerint a kormányzati intézkedések és a pályázatok révén a magyar mezőgazdaság szereplői jelentős segítséget kapnak, és reméli, hogy a jövőben is meghirdetnek kisgazdaságok számára reálisan elérhető pályázatokat. Egyértelmű szerinte, hogy a gazdáknak meg kell tanulniuk együttműködni, és fejlődniük kell a szaktudásban, piaci- és pályázati ismeretekben, vagy abban, hogy értsenek a számítógéphez, és ha arról van szó, egy minisztert is meg tudjanak szólítani. Állami szinten pedig a piacvédelmet erősítené. „Az osztrákok a szezonban akár egy héten keresztül is ellenőrzik a spanyol paradicsomszállítmányokat, hogy elvegyék az importőrök kedvét. Ha ők meg tudják ezt tenni a maguk védelmében, akkor mi miért nem?” – teszi fel a kérdést beszélgetésünk végén.

Adjunktus a tanyán

Hogy a mezőgazdasági termelés mennyire támogatásfüggő, arra jó példa Balanyi Zoltán esete, aki sikertelenül pályázott egy nagyobb területre, hogy rackajuhait tudja hol legeltetni. „Van 10 hektárnyi saját legelőm, de az kevés a szaporulattól függően akár százfős nyájnak. Pedig ez a fajta gazdálkodás ekkora létszámmal így se nagyon éri meg, növekedni kellene” – magyarázza vendéglátóm a Kecskemét melletti Fülöpháza határában lévő tanyáján. Pedig minden ideálisnak tűnik: a kétszintes épület akár egy magazinba is beillene, mellette pedig takaros melléképületek juhokkal és lovakkal. A házban minden az eredetileg szobrász végzettségű házigazda keze munkáját dicséri, a tölgyfa padlótól a főzéshez használt kályhán keresztül a tetőszerkezetig (amelynek nádfedeles elődje néhány éve teljesen leégett – úgy kellett újraépíteni). Az összhatást megkoronázza a nappalit és a hálószobát egyszerre fűtő kemence. Az ember szinte azonnal költözne is tanyára… Zoltán azonban visszarángat a valóságba. „Falusi turizmus keretében biztosan nagy élmény egy hetet eltölteni egy ilyen helyen, főleg, ha reggel odateszik eléd a rántottát meg a forró kávét. A tanyasi élet azonban a legkevésbé erről szól, sokkal inkább a munkáról” – hangsúlyozza.

A dologidő itt is hajnalban indul, a gazda először a juhokat és a lovakat látja el, majd trágyáz, karbantart, ellátja az újszülött bárányokat, üzletet bonyolít – vagy éppen szobrászkodik, hogy eredeti szakmájától se szakadjon el. Ráadásul van „rendes” munkahelye is: a Kecskeméti Főiskola művészeti intézetének adjunktusaként órákat ad és vizsgáztat is.

„Több mint tíz éve, 32 évesen kezdtem építeni ezt a házat, mert már nem bírtam a városi életet, az nekem túl szűk. Paraszti családból származom, de mivel a szüleim városban éltek, be kellett pótolnom az egy generációnyi kiesést: újra kellett tanulnom a gazdálkodást” – mondja Zoltán, miközben néhány vitamininjekciót kioszt a gyengélkedő bárányoknak. Szerinte sokaknál, akik a tanyasi életet választják, a lelkesedés nagyobb, mint a tudás, ezért egy idő után feladják. Neki például egyszerre kell értenie az állatok orvoslásához, az üzleti világhoz és a traktorszereléshez. Lebetegedni pedig tilos, mert nincs, aki helyettesítse.

„Senki nem bírta itt kint, visszavágytak a városba” – magyarázza a gazda, hogy miért nincs asszony a háznál. A lovas barátok jönnek néha látogatóba, ők lakják be a házat, és velük megy túrázni is, bár erre másfél éve volt ideje utoljára. A nehézségek ellenére az fel sem merül benne, hogy életmódot változtasson. Inkább fejleszt: nemrégiben ültetett például 90 gyümölcsfát – és a földbérleti pályázatnak is nekifut majd újra.

Fotó: Sebestyén István

Kövessen minket a Facebookon is!