2014. március 3. 08:01
A szavak szárnyán utazom Szász Andrással. Erdély dús füvű erdei tisztásain járok, amikor gyerekkoráról mesél, torkomban dobog a szívem a „hazaszökés” éjszakáját hallgatva. Vele vagyok a tragédiák sújtotta helyszíneken és a szépséges pillanatokban: sosem látott emberek arcán sejlik fel mosoly, rémület. Fülemben cseng a nyomorgók jajszava, máskor meg a gurgulázó boldog nevetés… Szász András nem csak szavakkal mesél, hanem egész lényével. Meg sem lep, hogy Mórát tartja példaképének. Mindig része a történetnek. Akkor is, ha évszázadok választják el tőle. Akkor is, ha világrészek. Személyes ügyévé válik, amiről ír, vagy amire ráirányítja fényképezőgépje objektívjét. S miután magáévá tette, megmutatja. Csak úgy. Önzetlenül, érdek nélkül.
Részletek