Cinkos anyák - avagy kinek a feladata a házi feladat?
Szerencsés az a szülő, aki azt sem tudja, hogy mi az, hogy otthon tanulni. Mert bizony van ilyen is, akinek a gyerkőcének, még ha félig alszik is órán, akkor is bekúszik a kis fejecskéjébe a szükséges tudás. A legtöbb esetben csillagos ötösre. Ha csak öt perce van napköziben, akkor is kész van az összes házi feladata. Helyesen.
De a többség nem így van, vagy az írás megy nehezen, vagy az olvasás, vagy a matek, de valamivel mindig kell otthon küszködni. Na és ne is beszéljünk a jó kis környezet tantárgyról, amikor olyan dolgokat kell elmagyaráznunk a gyereknek, amiről halvány fogalma sincs.
Azt mondják, azok a szülők szerencsések, akiknek a gyerekei nem hordhatják haza minden nap a könyveiket, füzeteiket.
Nem tudom, nálunk ilyen nem volt, sőt már az is gond volt, hogy ki pakolja be a táskát este?
Persze mindenki tudja, hogy a gyerek dolga, de mégis egy évbe telt letisztázni ennek a szerepkörnek a tulajdonosát. Hányszor hangzott el: pakold be te a táskád, te jársz iskolába! Aztán itthon maradt a matekfüzet, majd az olvasókönyv, vagy az ellenőrző vagy együtt a három… jöttek a feketepontok, anyuci meg szépen rendjére bepakolta újra a táskát, és újra az ő sara volt ez a pozíció.
Nem mellesleg vannak olyan szerencsés szülők is, akiknek a gyerekének az sem tűnik fel, ha elmegy iskolatáska nélkül suliba, mert mielőtt beszállt volna a kocsiba egy cuki kis kő miatt lerakta a táskát a földre...
És az ilyen szeleburdi gyerekek miatt leszünk mi a gyerekeink cinkosai, pláne ha ezeket az esetlenségeket a szülőtől örököli és ezt még titokban magának be is meri vallani.
Ugyanez a helyzet a házi feladat készítésével is.
A szülő ne csinálja meg a gyerek helyett – oké, ezt értem, hisz a tanárnéni úgyis észrevenné az írásról, hogy ki csinálta...
Komolyra fordítva a szót, "a szülő ne csinálja meg a gyerek helyett a házit"! Általában nem is szoktam, na de mindig van egy "de"!
Vannak „szuper”anyuk, akiknek a gyereke hazaér a suliból, köszön, szépen megbeszélik mi volt az iskolában, előkerülnek a könyvek, füzetek szép sorjában átlapozzák, ami maradt lecke, és a gyerekkel mosolyogva közösen megcsinálják. Anya csak ül, és akkor szól bele, ha a kicsi rosszul tudja, vagy ha segítséget kér.
És vannak a „rossz” anyák, akiknek a gyereke hazaér, köszön, a mi volt a suliban kérdésre jön egy semmi válasz és anyuci ezt el is hiszi. Tovább folytatja az épp aktuális tevékenységét, vagy ha együtt ért haza a gyerekkel, akkor elkezdi bepakolni a hűtőbe a bevásárolt cuccokat, összehajtogatja a reggel kapkodásból eredő otthagyott romokat.
A gyerek kiszalad az udvarra kutyázni, bicajozni, majd leül tévézni, vagy más hasonló kütyühöz ragad, aztán jön a vacsi, fürdés és amikor kezdődik a táskabepakolás (fél 9-kor, pizsamában) eszébe jut, hogy nem csinálta meg a matek házit, mert focin volt délután. Hányszor volt ilyen, nem is tudom már megszámolni… Olyankor mindig megfogadtam, hogy holnap, ha hazajön az lesz az első, hogy megnézzük mi maradt el és majd utána megy a játék.
De ez a holnap nem jött el soha...
Hányszor volt, hogy színeztem helyette, kérve, hogy el ne mondja, hogy én csináltam, vagy kokárdát készítettem a hugi húsvéti tojásából, vagy felolvastam neki a kötelezően feladott olvasmányt.
Hányszor volt, hogy kiszámoltam inkább a matekfeladatokat, csak ne sírjon, hogy ő ezt nem tudja megcsinálni, vagy a másolását átnéztem és azt mondtam tökéletes volt, de közben 8 hibát javítottam ki benne, csak, hogy ne kapjon fekete pontot.
Hányszor volt, hogy hagytam játszani és odaültem mellé és ezerszer olvastam fel közben hangosan a verset, hogy észrevétlenül megtanulja.
Sokszor elgondolkodom, hogy ki nem nőtt fel még igazán a szerepre, hogy ez a cinkosság majd valamikor visszaüt-e? De még most sem tudom, csak azt, hogy hála, a 4. osztály végére ő nőtt fel a szerepre…
Egy titokban leckét író édesanya...
