Boldogok akkor lehetünk, ha megtanulunk boldognak lenni
Melinda betegsége még gyermekkorában kezdődött. Tízévesen, miután szülei elváltak, édesanyjával Kecskemétre költöztek, de az új lakóhely törést hozott az életébe, s úgy gondolja, ez az oka annak, hogy beteg lett.
– Hiszem, hogy a testi elváltozások mögött lelki okok állnak. Nehéz volt beilleszkednem az új környezetbe, az új iskolába. Az így legyengült szervezetemben egy vírusfertőzés megtámadta a hasnyálmirigyemet, s kialakult a cukorbetegség – emlékszik vissza a fiatal nő.
Ám az első igazi nehézségeket a serdülőkor hozta, amikor a többi gyerek elfogadása, és a különbözőségek miatt Melinda szégyenként élte meg betegségét. Nem akart kilógni a sorból, ezért gyakran megszegte a diétát, s ez az, ami hosszútávon megpecsételte sorsát.
– Ha visszagondolok, nekem az egész életem arról szólt, hogy soha és semmiben nem akartam kevesebbnek látszódni, mint a többi ember. Kezdetben saját magamnak akartam megfelelni, majd később, a harmincas éveim elején rájöttem, hogy igazi elszámolással az égieknek tartozom. Ekkor jött az ébredés, hogy Isten létezik, ami idővel csak egyre mélyebben tudatosult bennem.
Látása azonban el kezdett romlani, ezért egyre több figyelmet fordított az egészségére, ami mellett a lelki állapotára is már tudatosan figyelt. Küzdelmei, és a sors elfogadása pedig alázatra nevelték.
– Régen rengeteg olyan hibát követtem el, ami az önzésből fakad, de most bármi bajom is van, tisztelem és szeretem azokat, akik segítenek nekem. Magammal szemben is türelmesnek kell lennem, és a megtett utat kell nézni. Az egészségi állapotom igaz romlott, de jobb ember vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, és próbálok másoknak is minden nap örömet okozni azzal, amit én tudok adni: egy jó szót, vagy egy kedves köszönést. Ezen az úton haladva arra is rájöttem, hogy a boldogságot nem akkor érjük el, amikor meglesz az új autónk, vagy kész lesz a házunk, boldogok akkor lehetünk, ha megtanulunk boldognak lenni.
Melinda egészségi állapota az utóbbi években tovább romlott. Látása egy műtét után átmenetileg ugyan javult, de egyik lábát amputálni kellett. Tolószékbe került, ami tovább fokozta a harmadik emeleten egyedül élő nő kiszolgáltatottságát. Rosszul sikerült művégtagja miatt évekig küszködött, de rátalálva egy ügyes ortopédikus mesterre, Illés Jánosra, végre újra tudott járni. Ekkor azonban ismét el kezdett romlani a látása, idén tavasszal már csak fényeket, néhány hónapja pedig már semmit sem lát.
Ez viszont azt is jelentette, hogy újra meg kellett tanulnia mindent. A rutintevékenységek, mint a főzés, vagy mosogatás sokszor kudarcot okoztak, és bár ezek miatt többször is „padlóra került”, végül mindig fel tudott állni, s a kihívások leküzdésével az új élethelyzet megoldása feladattá vált számára.
– Ha bármi bajom van, vagy elkeseredek, mindig kapok segítséget. És honnan máshonnan kapnám, ha nem Istentől. Minden feladat, amit elém állít az élet, megerősít engem és a hitemet, és abban segít, hogy jobbá váljak. Régen nagyon türelmetlen ember voltam, de már nem szoktam azon bánkódni, hogy mit csinálnék másképp, a jelent nézem, mert ebben is kapok lehetőségeket.
– Egy érzékszervkieséssel még nagyon szép életet lehet élni. Mióta nem látok, jobban érzem az emberek hangulatát, érzéseit, apró rezzenéseket. Mivel korábban láttam, tudom milyen szép színes a világ. Most pedig kérdezek, és megpróbálom elképzelni azokat az embereket is, akik azóta jöttek az életembe. Lehet, hogy a valóságban minden egészen más, de hagyom magam ebben a tudatban.
– Akiben hit van, az elkezdi magát vizsgálni, és rájön, hogy az egész világ rólunk szól: a körülöttünk lévő emberek, a történések és a helyzetek, mind a mi tükörképünk. Lehet, hogy még az utamnak csak az elején vagyok, de érzem, hogy már elindultam rajta. Csak azt sajnálom, hogy nem éltem meg a pillanatokat sem tizenévesen, sem huszonévesen, sem harmincévesen. De most már a velejéig meg tudom élni ezeket az örömöket, amiket a hitemnek köszönhetek, és a sok nehézségnek, amiből fel tudtam állni.
K. G.
Fotó: Kiss Gabriella
